Glory to the Filmmaker (Kantoku banzai) (2007)
A filmről keringő trailerek több érdekességet is hordoztak magukban, ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a készülő film egy igazi abszurd vígjáték lesz, akárcsak a rendező 1995-ös Getting Any címet viselő darabja. A Getting Any Kitano egyik legellentmondásosabb és egyben talán a legfárasztóbb filmje volt, a rendező abszurd poénjait nem minden néző értékelte, a kritikusok pedig még Kitano humorérzékét is megkérdőjelezték. Az akkori fanyalgók valószínűleg az új filmért sem fognak lelkesedni. A trailerekből továbbá az is kiderült, hogy az új film szerves részét fogja képezni egy sci-fi szál, ami egy a Föld felé száguldó meteorral kapcsolatos sztorit dolgoz fel. Kitano korábban nem ártotta bele magát a sci-fi világába (ázsiai filmesként ez nem is meglepő) és emlékeim szerint a számítógépes technikát sem igyekezett a filmjeiben felhasználni, egy ilyen témájú filmhez azonban mindez már elengedhetetlen volt.
Na de nézzük a történetet, amit ha akarom, egy-két mondatban is le lehet írni, ha akarom, két oldal is kevés hozzá. Szóval a filmnek az első harmada azzal foglalkozik, hogy Kitano ugyan a múltban nagy rendező volt, azonban az újabbkeletű próbálkozásai kivétel nélkül kudarcba fulladtak, vagy ötlethiány, vagy a producerek döntése értelmében beszűntették a forgatásokat, a rendező pedig elszántan és kétségbeesetten keresi azt a műfajt, amiben ismét nagyot tudna dobni. Végül egy tipikus „amerikaias” témánál, a Földet fenyegető meteor elhárításával foglalkozó filmnél köt ki, ám senki se várjon olyasmi sci-fi-t, mint amikben Bruce Willis szokta megmenteni a bolygónkat...
Mielőtt rátérnénk a lényegre, azaz a sztori és a humor véleményezésére, néhány szó a technikai kivitelezésről. Mint fentebb már említettem, Kitano ezúttal igencsak igénybe veszi a számítógépes trükköket, amiknek a színvonala vígjátékba illő, azaz minden pillanatban, amikor ezt az eszközt használja, gyakorlatilag a néző szájába rágja, hogy „látod, most trükközöm”. Van ezek között a pillanatok között a Kitanora eddig nem igazán jellemző régebbi filmek megidézése (kivétel természetesen a Getting Any), van köztük a 60-as évek technikája ihlette ugrándozás (ahogy két női karakter a mezőn halad), a kaiju, illetőleg az „óriás robotos” filmek paródiájánál is felhasználja, nem is beszélve a meteor közeledtét mutató pillanatokról. Persze ez még nem minden, jó pár más jelenetben is feltűnik a CG, hasonlóan derültséget keltő módon.
Most pedig következzék a lényeg, azaz Kitano humora, illetőleg pár szó a történetről. Az egész sztori alapja azon nyugszik, hogy Kitano elhatározza, hogy többet nem hajlandó az őt világhírnévre emelő yakuzás témákkal foglalkozni, így más filmes műfajokba próbál belekóstolni. Ezek a belekóstolások teszik ki a film első harmadát és véleményem szerint nagyon jók lettek, ugyanis amellett, hogy az adott japán filmes témának az egyértelműen legtipikusabb és leginkább klisészerű pillanatait idézi meg Kitano, még a humoruk is működik. A „ninja” a leghihetetlenebb helyzetekből is győztesen kerül ki, az Ozu stílusú dráma fekete-fehér és a kamera sem mozog benne, ráadásul a téma is tökéletes Ozu paródia, röhejesek a romantikus próbálkozások is, a horrorfilmről nem is beszélve, stb. stb. Kitano mindezekkel nem csak a kortárs (és a klasszikus) japán filmet parodizálja ki, hanem egyúttal a saját „sanyarú sorsát” is, hogy a mai világban már milyen nehéz eredeti, még senki által el nem puffogtatott történetet bemutatni.
Már ezekben a „kamufilmekben” is rendesen jelen van az abszurd humor, sőt, még az első film előtt, a nyitójelenetből már sejtheti a néző, hogy mire számíthat. Kitano ugyanis saját magát időnként egy bábfigurával „helyettesíti”, elsősorban akkor, amikor úgymond „kínos” helyzetbe kerül. Az abszurditás azonban egyértelműen a film javát kitevő „sci-fi” részben csúcsosodik ki. Már maga a „sci-fi” meghatározás is abszurd, hiszen a műfajt leginkább a közelgő meteor jelenti, magának a cselekménynek gyakorlatilag nincs köze hozzá. Két nő ügyes bajos dolgait követheti figyelemmel a néző, akik egy zsiráf és egy liba bábot hurcolásznak magukkal, a fiatalabbikkal Kitano úgymond „romantikus kapcsolatba” kerül, de persze értelmet nem biztos, hogy kell keresni az egészben. A humor egyébként a Kitano-tól megszokott, képregényszerű sémát követi, azaz egy adott, akár „normálisnak” is tekinthető helyzetben valaki valami képtelen dolgot tesz, ami nem várt reakciókat vált ki a többiekből. Időnként elképesztően ötletes, már-már Stephen Chow munkáira emlékeztet (legjobb példa erre a karatés rész), időnként pedig annyira elborult, hogy a néző csak fogja a fejét. Természetesen nem szabad nem megemlíteni a Monty Python nevét sem, akiknek a munkássága biztos, hogy hatott Kitano-ra is.
A végére jöhet a nagy kérdés megválaszolása, azaz hogy most akkor Kitano új filmje jó-e, avagy sem. Annyi biztos, hogy véleményem szerint nem közönségfilm, azaz olyasvalaki, aki még nem látott Kitano-tól korábban filmet, illetve amit látott tőle, nem tetszett neki, az bele se fogjon, mert biztos, hogy utálni fogja. Aki olyan elvetemült, mint jómagam, azaz tetszett neki a Getting Any, az imádni fogja, mert legalább annyira elborult ötletek vannak benne, csak azzal a filmmel ellentétben némi történet is került bele. Ha azonban Kitano mára klasszikussá nemesedett alkotásaival hasonlítjuk össze, akkor mindenképpen kudarcot vall, hiszen hiányzik belőle az a mélység, az a zsenialitás és az a mágia, ami mondjuk a Tűzvirágokat, a Sonatine-t, vagy éppen a Zatoichi-t jellemezte. Mindezek helyett „mindössze” egy minden eddiginél „Kitanosabb” mozit kapunk. Persze már ez is valami.
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.