A film alapjául egy fiatal írónő, Toshima Miho regénye szolgált, ami igen jól fogyott Japánban, így nem menekülhetett a megfilmesítés elől. A regényből a 35 éves elsőfilmes rendezőnő, Iwata Yuki készített forgatókönyvet és értelemszerűen a rendezői székbe is ő ült bele. Szerencsére az oly sok elsőfilmes rendezőnél érezhető hibák és kiforratlanságok egyáltalán nem találhatóak meg az elkészült filmben, ami minden szempontból jelesre vizsgázik. Állítólag 1 millió dolláros költségvetés állt rendelkezésére, így nem meglepő, hogy a film egy pillanatig sem kelt „fapados” hatást, gyönyörűen van végig fényképezve és nagyszerű a kinematográfia.


A történet középpontjában öt végzős diák áll, akik hamarosan a szélrózsa minden irányába fognak eltávozni a színhelyül szolgáló festői szépségű kisvárosból, fontos élettapasztalataikat azonban már itt elkezdik megszerezni. Akimoto Kayoko, az iskolai zenekar karmestere éppen első kapcsolatából kifelé, a másodikba pedig befelé tart, Nishi Takumi a szerelem elmúlásával ismerkedik, Sasaki Tomizo, a suli baseball csapatának sztárja szép lassan ráébred, hogy nem érhet el mindent, Shirata Megumi, a folyton zenét hallgató és zenekritikusnak készülő lány egyrészt megismerkedik Tsujimoto Kazuya-val, az évzáró fesztiválon fellépni készülő rockzenekar tagjával, akivel megtapasztalja a barátság élményét, valamint saját kishitűségének árnyékát is át kell lépnie.


A sztorit ennél konkrétabban nem hiszem, hogy ki kellene fejteni, aki volt iskolás, az nagyjából úgyis átélt hasonlókat és tulajdonképpen ez a film (és ahogy egy cikkben olvastam, a könyv) legnagyobb erénye, hogy a nézőben (olvasóban) újra felkelti azokat az érzéseket, amiket diákként átélt. Barátságok, szerelmek, félelmek, iskolai csínytevések, egymás kölcsönös tisztelete és az a „szorongató” érzés, hogy mindennek hamarosan örökre és visszavonhatatlanul vége.


A szereplők javarészt ismeretlen, bár 1-2 filmben már oroszlánkörmeiket megmutató, pont a végzős kort taposó színészek, kivétel közülük a valószínűleg húzónévként szerződtetett Eikura Nana, akit legutóbb a halovány My Sister My Love-ban láthattunk. Ezúttal sokkal jobban teljesít, mint abban a filmben, de valahogy érezhető rajta, hogy idősebb a többi szereplőnél, így kicsit kakukktojásnak éreztem. A többiek közül Tanimura Mitsuki-t és Ishida Hoshi-t 15 évesen láthattuk a Canary főszereplőiként, Emoto Tasuku is játszott már 1-2 ismertebb filmben (Shissou, Check It Out Yo, First Love, Freesia), egyedül Hayashi Naojiro (a rockzenész) zöldfülű közülük, de valamennyien kellően felnőnek a feladathoz, átélhetően alakítják a szerepüket.


A The Graduates tehát minden téren felnő mind a japán drámák, mind az azok egyfajta „alműfajaként” működő tinédzserfilmek jól sikerült darabjaihoz. Magas színvonalú, „életszagú”, átélhető történet, amit hozzá méltóan professzionális technikával valósítottak meg. A magam részéről mindenkinek csak ajánlani tudom.