Ázsiafilm

A történet elején 1973-ban járunk, ahol egy kisgyerek látja, amint Gamera feláldozza saját magát az emberek megmentése érdekében. Egy nagy ugrás után 2006-ban járunk, az akkori kisgyerek immáron családapa, akinek a fia a nem messze levő szigeten talál egy tojást, amiből kikel egy nagyon aranyos kisteknős. A Toto-nak elnevezett állatot hazaviszi, azonban a furcsa képességekkel is rendelkező keményhátú házikedvenc egyre több dologban hasonlít Gamerára. Aztán egyszer csak feltűnik Zedus, egy emberhúst kedvelő óriás dinoszaurusz...


Egy kaiju filmben elsősorban a technikai kivitelezés érdekes, azaz az, hogy hogyan is sikerült a vászonra álmodni ezeket a fantázialényeket. Véleményem szerint ezen a téren remekül teljesít a film, az elmaradhatatlan gumifigurákat jól ötvözték a számítógépes effektekkel, bár ahogy az lenni szokott, a CG-s részeken nagyon látszik, hogy semmi realitás nincs bennük. Gamera, illetőleg Toto karakterét jól eltalálták, igyekeztek minden szempontból szimpatikussá tenni a néző számára, míg a gonosz Zedus egy közepes képességekkel megáldott (a nyelvét tudja fegyverként használni) kaiju, akit Godzilla valószínűleg pillanatok alatt péppé csapna, de a „növendék” Gamerának pont elég nagy falat.


Ezeknek a filmeknek nagy gyengéjük szokott lenni a történet hiánya, általában csak arról szólnak, hogy jön egy gonosz szörny pusztítani, aztán jön egy másik, hogy ezt megakadályozza és a motivációikról igazán nem tud meg a néző semmit sem. Ezúttal azonban az általában gyerekfilmeket rendező Tazaki Ryuta-nak (az ő nevéhez fűződnek a Sailor Moon, a Power Rangers és a Kamen Rider sorozatok újabbkeletű darabjai) és forgatókönyvírójának köszönhetően egész korrekt és főleg gyerekfejjel teljességgel vállalható sztorit is kapunk. Azt hiszem, minden gyerek imádna egy olyan kis háziállatot, mint a kölyök Toto, akinek a lakásbeli kalandjai nagyon jópofák és aranyosak. Természetesen emiatt (is) megvan a motivációja, hogy miért is védje meg az embereket (köztük kis barátait) a gonosz emberevő Zedustól. Persze ez még nem minden, hiszen a növendék kaiju egyedül nem győzhet és ebből szűri le a rendező a film legfőbb tanulságát is, amit minden gyerek szívesen lát, azaz nem számít, hogy kicsi vagy, te is véghezvihetsz olyan nagy dolgot, amivel segíthetsz a barátaidon.


Mindezek mellett a kaiju filmek elmaradhatatlan kliséi és kellékei töltik meg a másfél órát. Rengeteg kétségbeesetten menekülő japán, összeomló épületek, hősies cselekedetek, miegymás, amik teljessé teszik a képet. Persze néhány zavaró hiba is belekerült, ezek közül legnagyobb a végső csatába beillesztett drámai rész, ami érthető, hogy ott van, de egyből felmerül a nézőben, hogy amíg ez zajlik, vajon Zedus mivel foglalkozhat? Megeszi a szendvicsét, melegítő tornagyakorlatokat végez, integet a közönségnek? Mindenesetre pont akkor támad újra, amikor a jelenet lezajlik és folytatódhat az ütközet. Eme gagyi drámai rész mellett az is csalódást kelthet, hogy a záró csata meglepően hamar és hirtelen ér véget.


Összességében azonban egy korrekt, ám igencsak gyerekes kaiju filmet kap a néző, aminek a gyerekeknek szóló tanulságok mellett leginkább az az erőssége, hogy bemutatja, milyen is egy „gyerek” szörny. 15 év alattiaknak kötelező darab lehet, az idősebbek közül azonban elsősorban a kaiju filmek fanatikusai számára nyújthat érdekes perceket.