Ázsiafilm

A film egy igazi kamaradarabként is felfogható, összesen három szereplője van és a nyitójelenetet leszámítva egyetlen helyszínen, egy nyomasztó házban és az abban kialakított „stúdióban” játszódik. A főhős egy vak szobrász, aki a látás hiánya miatt az érintést tartja a legfontosabb érzékszervnek. Legfőbb álma, hogy a vakok számára készíthessen tapintható műalkotást, erre pedig egy női akt szobor tűnik a legjobb megoldásnak. Anyja segítségével elrabol egy fotómodellt, akinek teste az ő érzéklése szerint is tökéletesnek mondható, majd megkezdi a munkát, ám egy idő után a kettejük között szövődő bizarr, szürreális és meglehetősen beteg kapcsolat miatt mindez teljesen mellékessé válik.


A filmet Masumura Yasuzo rendezte, aki mintegy harminc éves rendezői pályafutása során jópár pink filmet is rendezett, köztük olyan izgalmas címűeket is, mint a The Sex Check, a The Hot Little Girl, vagy éppen a Hanzo sorozat második része. A Blind Beast elsősorban a hangulata és meglehetősen elborult története miatt tartozik a pink filmek kategóriájába, élesen eltér Wakamatsu Kouji húsbavágó részletességgel ábrázolt erőszakos jelenetekkel telezsúfolt filmjeitől éppúgy, mint Suzuki Norifumi agymenéseitől. A kinematográfia a kor hasonló filmjeitől megszokottan magas színvonalú, egyrészt a fény/árny játékokkal fokozzák a hangulatot, másrészt a stúdiót leszámítva nagyon is kicsi lakásrész miatt kicsit klausztrofóbiás hatása is van a filmnek.


A történet eleje nagyon is tipikus, úgy látszik, a japánok nagyon szeretik a lányrablásos sztorikat. Szokás szerint egészen addig nagyon érzékletes is az egész, amíg a lány úgymond oda nem adja magát a szobrásznak, mert akárcsak a harminc évvel később forgatott Perfect Education esetében, itt sincs teljesen kidolgozva, hogy miért is teszi mindezt. Sejtései persze lesznek a nézőnek ezzel kapcsolatban, de többek között a rövid játékidőnek is köszönhetően nem az igazi ennek bemutatása. A történet a vége felé aztán ismét felpörög és egy álomszerű, nagyon beteges végkifejletbe torkollik (aminek bemutatása szintén kinematográfiai bravúr).


Összességében a film a képileg visszafogottabb pink filmek közé tartozik, nincs benne sem vér, sem előtérbe tolt meztelenség, a rendező inkább érezteti, mint láttatja az extremitásokat. Mindezek azonban egyáltalán nem hiányoznak belőle, mert a történet alapból nagyon elborult, beteges és így, hogy a látvány nem vonja el róla a néző figyelmét, méginkább erőteljes. A szokásos „bakit” leszámítva (a lány túl könnyen adja oda magát) nagyon hatásos film, ehhez méltó befejezéssel. Akit érdekel a pink filmek világa, annak egy jó kezdet lehet „edzésként” a még ennél is jóval betegebb alkotások előtt.