Ázsiafilm

A történet főszereplője egy fiatal lány, Michiru, aki egy gyerekkori baleset miatt szép fokozatosan elvesztette a látását és gyakorlatilag teljesen vak. Édesapjával éldegél egy vasútállomás tőszomszédságában álló házban, azonban a papa teljesen váratlanul elhalálozik. A lány a rokonok döbbenetére úgy határoz, hogy egyedül marad a lakásban és egyre inkább visszahúzódik és magába fordul, egyedül általános iskolai barátnője látogatja. Egy napon furcsa baleset történik az állomáson, aminek okozásával (egyben gyilkossággal) egy fiatal, félig japán, félig kínai férfit vádolnak, aki azonban nyomtalanul eltűnik. Michiru-nak pedig egy furcsa képzete támad, hogy a lakásban nincs egyedül.


A rendező családi kötődése miatt adódik a helyzet, hogy összehasonlítsuk a filmjét apja munkáival, ám ennek véleményem szerint semmi értelme, Imamura csak egy volt. Tengan Daisuke filmje a hétköznapi kisemberek történeteit bemutató drámák hosszú sorába illik bele, nem több és nem is kevesebb azoknál. A történet három részre van osztva, az első részben megismerhetjük a vak lányt, a másodikban a japán-kínai fiút, majd jön a végjáték. A karakterek jellemének bemutatása nagyszerű és érzékletes, teljesen átélhetően mutatják be mindazt, hogy miért is depresszív és visszahúzódó természetű a vak lány, miért van halálfélelme, ha kimegy az utcára (az egymásra oda nem figyelés úgy látszik, nem csak magyar betegség), valamint azt is, hogy hogyan válik megvetés és kiközösítés tárgyává elsősorban a származása miatt a fiú. Jó kis kritikája a meglehetősen furcsa japán szokásoknak (ha nem veszel részt elvárt mértékben a munkatársak munkán kívüli életében, akkor eláshatod magad). Hasonlóképpen érzékletesen ábrázolják a vak lányban régóta berögzült, értelmetlennek látszó szokásokat és azt is, hogy valójában mennyit lát a világból (ez az egyetlen, számítógépes grafikával megvalósított része a filmnek és azon ritka esetek egyike, amikor a CG valóban hozzáad egy film hangulatához).


A kevéske CG-t leszámítva a film technikailag a japán drámáktól megszokott színvonalat hozza, azaz lehetőség szerint semmiféle filmes bravúr, sokkal inkább a történetmesélésre helyezik a hangsúlyt és ez így is van rendjén. A tempó elég lassú és sok eseménytelen jelenet tarkítja a történetet, de ez mind amiatt van, hogy a lány meglehetősen sivár életét bemutassák. Szegény nem rendelkezik sem Zatoichi azon képességével, hogy a hallása különösen érzékeny lenne, sem pedig azzal a modorral, amivel könnyen megkedveltetné magát az emberekkel. Inkább elbújna a világ elől, eltaszítva magától gyakorlatilag mindenkit.


A két főszerepet Tanaka Rena, illetve a tajvani származású Wilson Chen alakította, mindketten jól. Tanaka kisasszonyról úgy tartják Japánban, hogy a kevés „konzervatív” színészi technikákkal operáló fiatal színésznő egyike, ezúttal is elég jól azonosult a szerepével, gyakorlatilag átváltozott egy szürke egérré és teljesen hitelesen alakítja a vak karaktert, egy pillanatra sem érzi a néző, hogy márpedig ő valójában lát. Wilson Chen nagyszerű választás volt a jóravaló, de lehetetlen helyzetbe kerülő „félvér” fiú szerepére. Jól hallható akcentusa, a japán szereplőktől eltérő fizimiskája mellett ugyan színészi képességeiből nem kell túl sokat bemutatnia (a sztori java részében csak csendben üldögél), de ez is bőven elegendő ahhoz, hogy átérezze a néző a helyzetét.


Összességében tehát a Waiting in the Dark egy jól sikerült dráma, aminek a sztorinál jóval erősebb része a karakterek életfelfogásának ábrázolása. A történet sem rossz, bár a végkifejlet nekem egy kicsit csalódást okozott. Ugyan nem tartozik a legjobb japán filmek közé, ám aki hozzám hasonlóan szereti a hétköznapi emberek kalandjait bemutató drámákat, az nem fog csalódni benne.