Ázsiafilm

1713-ban járunk, a Tokugawa sógunátus már több, mint 100 éve uralta az országot. Apró probléma, hogy az előző sógun, Ienobu 1712-ben elhalálozott, így fia, a történet idején 5 éves Ietsugu lett a törvényes uralkodó. A palotában lakó hölgyekre nézve ez rengeteg balsorsot hozott, elsősorban azt, hogy Ietsugu nem az előző sógun özvegyétől, Teneiin-től született, hanem Gekkouin-tól, az egyik ágyastól. Ennek következtében az özvegy kiesett a hatalom legbelsőbb köreiből, frusztráltságát pedig Gekkouin-on és annak szolgálóin vezeti le, eleinte kisebb, a későbbiekben egyre durvább módon. A palotában lakó számtalan ágyas és szolga életét pedig végképp céltalanná teszi az, hogy Ietsugu-nek gyakorlatilag egyetlen nőre van szüksége az egész palotából, mégpedig a mamájára, Gekkouin-ra. Gekkouin ráadásul elkövet egy óriási vétket is, mégpedig szerelmes lesz az előző sógun egyik pártfogoltjába, Lord Echizenbe, aki a fiatal sógun egyik közvetlen segédje. Teneiin úgy véli, ha el tudja tenni valamilyen úton-módon láb alól Gekkouin legközelebbi szolgálóját, a fiatal, okos és gyönyörű Eshima-t, azzal Gekkouin helyzetét is kritikussá tudja tenni. Mi más is lehetne a legmegfelelőbb mód arra, hogy Eshima-t besározzák, mint az, hogy „ráküldenek” egy jóképű kabuki színészt, hátha el tudja csábítani…


Nem meglepő módon a filmet Hayashi Toru rendezte, aki már a Time of Distrust – Women’s Wars című tévésorozat leforgatásakor jókora gyakorlatot szerzett a nők egymás közötti intrikáinak és kölcsönös utálatának bemutatásában. Ennek megfelelően lebilincselő történetmeséléssel ábrázolja a kialakult ellentéteket és azt a hihetetlenül szigorú szabályrendszert, aminek (legalábbis látványos) átlépése nélkül kell az érdekeiket érvényesíteniük a szereplőknek. Persze Teneiin nem riad vissza az igazán gonosz húzásoktól sem, aki ellentmond neki, az könnyen nagyon póruljárhat. Az is nagyon átélhetően van bemutatva, hogy milyen embertelen követelményeknek kell megfelelniük a palotán belül élőknek, valamint az, hogy néhány nagyon is emberi dolog gyakorlatilag főbenjáró bűnnek tekintendő, arról nem is beszélve, hogy a gyönyörű, színes kimonók árnyékában nagyon sivár élet van valójában.


A történetben a palota mellett a másik legfontosabb helyszín a kabuki színház, ami a palota hölgyei számára az elsőszámú „külső” szórakozást jelenti. A rendező gyönyörű képekkel ábrázolja nem csak az előadásokat, hanem a korabeli „sztárkultuszt” is, akárcsak az Eshima „megtörésére” „felszólított” színész akcióját, aki nyivánosan nevetségessé tesz egy nézőt (nagyon szórakoztató jelenet!). A remek kinematográfusi és operatőri munka egyébként az egész filmre jellemző, nagyszerűen találták el a színes kimonók mögötti sivár élet hangulatát. A tempó a japán drámáktól megszokottan lassú, de a látvány és a sztori éppen eléggé leköti a nézőt, így egy pillanatig sem unalmas a film. Az egyetlen dolog, amit negatívumként tudok felhozni, az a helyenként nem éppen korhű zene, de ez sem zavaró, csak feltűnő (pl. a végefőcím alatt a japán popzenei élet talán legnagyobb sztárjának, Hamasaki Ayumi-nak egyik dalát hallhatjuk), valamint a filmben látható tüzijátékról is nehezen tudom elhinni, hogy 1713-ban ilyen minőségű látvány létezhetett.


A nagyszerű színészi játék a fentiek tudatában már nem is meglepő, a japán tévésorozatok és filmek sztárjai közül sok ismert arcot lehet látni, igaz, némelyiküket csak néhány pillanatra. A főbb szerepeket Nakama Yukie (Eshima), Nishijima Hidetoshi (a kabuki színész), Igawa Haruka (Gekkouin) és Takashima Reiko (Teneiin) alakította, de mellettük feltűnik többek között Oikawa Mitsuhiro és Takenaka Naoto is.
A japán drámák, valamint a japán történelmi filmek kedvelői tehát semmiképpen sem fognak csalódni ebben a filmben, a kicsit lassú tempó és a helyenként nem korhű zene ugyanis nem von le túl sokat az élvezetéből. Szamurájt ugyan keveset lehet látni benne, de ez a film azon ritka régi korban játszódó japán filmek egyike, amiben nem ők állnak a középpontban. Jó kis film, a magam részéről ajánlom mindenkinek.