IMDb 

Dzsingisz kán kiemelkedő személyiség a világtörténelemben. Ő volt az az ember, aki létrehozta a történelem legnagyobb, összefüggő birodalmát, így óriási hatást gyakorolt Ázsiára, legfőképp Oroszországra, és Kínára. Egy ilyen vezér életéről emberpróbáló feladat filmet készíteni, hiszen oly sok aspektusa van uralkodásának, hogy azt gyakorlatilag lehetetlen egy két órás moziban összefoglalni. Mongólia fennállásának 800. évfordulója alkalmából (mint ahogy azt már korábban is írtam), többen is szembenéztek ezzel a kihívással, s először a japánok tették le az asztalra saját eposzukat…

…ami több okból is érdekes. Egyrészt a japánoknak nem sok köze volt a mongolokhoz, főleg Dzsingiszhez nem. Bár a birodalom próbálta a szigetországot is bekebelezni, két sikertelen hadjárat után letettek erről a tervükről. (A második hadjárathoz kötődik egyébként a kamikaze - isteni szél - kifejezés, hiszen ekkor egy óriási vihar pusztította el a mongol flotta nagy részét a japán partok előtt). A két hadjárat jóval Dzsingisz halála után zajlott, tehát joggal mondhatjuk, hogy a japánok nem igazán kerültek kapcsolatba személyével.

Másrészt, bár mongol-japán kooprodukcióról van szó, a színészek mind japánok. Már a film elején gyakorlatilag mellbevágják az embert a japánul beszélő, kikímélt, ápolt arcbőrű, kifejezetten civilizált mongolok. Az egész valahogy hiteltelen, az ember nem így képzeli a barbár, a természetben élő, vándorló, törzsekbe tömörült, folyamatosan háborúskodó mongolokat. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a japánoknak vannak Ázsiában a legkevésbé mongoloid vonásaik, hiszen génállományuk nagymértékben keveredett a szigetek eredetileg fehér, ajnu nevű őslakosságával. Tehát elég nagy a képzavar.

A kezdeti, nem túl kellemes benyomások után sem javult túlzottan a helyzet. A nagy kérdést, hogy hogyan is kéne megközelíteni ezt az összetett témát, hogyan kéne bemutatni Dzsingisz személyiségét, magánéletét, diplomáciáját, és hadvezetési képességét egyszerre, japán barátaink egy bravúros lépéssel megoldották. Egészen egyszerűen a családi-magánéleti témát helyezték előtérbe, s a csöpögős japán drámák eszköztárát felvonultatva festették le nekünk Dzsingisz gyermekéveit és fiatalkorát. Csatát csak egy-egy pillanatra láthatunk, de leginkább a narrátor, Dzsingisz anyjának szavai számolnak be ezen eseményekről. Ez így is marad egész hosszú ideig, valamirevaló csatajelenetet csak a film utolsó 1/3-ában komponáltak a vászonra az alkotók. Stratégiáról és hadvezetésről azonban itt sem ejtenek szót. Az ütközetek gyakorlatilag abból állnak, hogy Dzsingisz elkiáltja magát „Támadás!”, a harcosai meg hogy „Vháááá!!”, és vakon az ellenség karjaiba vetik magukat. Aztán a narrátor közli, hogy ez még napokig így ment – csak Dzsingisz türelmesebb volt.

Az egészben az a dühítő, hogy a reklámkampány a japán filmgyártás eddigi legdrágább filmjeként harangozta be a The Blue Wolfot. A pénzt nyilván nem a jurták felépítése vitte el, és nem is a méregdrága CG. A japán-mongol koprodukció ugyanis annyit jelent, hogy a mongolok adták a statisztákat és a helyet, a japánok minden mást. Ennek következtében - s erre nagyon büszkék a készítők - a csatajelenetek nem számítógéppel lettek kreálva, hanem élő, hús-vér emberek lettek a lovakra ültetve és egymásnak eresztve, különböző források szerint 50.000 és 200.000 közti mongol statiszta személyében. Hát ez az, amit én nem tudok elhinni, s ezzel szerintem mindenki így lesz, aki legalább a trailert megnézi.

De hogy valami jót is mondjak. A dramaturgia elég jól működik, a végére egész magával ragadott a film sodrása, és szemet tudtam hunyni a fent felsorolt hiányosságok felett. Egészen beleborzongtam abba a jelenetbe, mikor végre Temudzsinból Dzsingisszé, minden mongolok kánjává avanzsál hősünk. Hősünk, hiszen az alkotók nagyvonalúan mellőzték Dzsingisz véres természetének bemutatását, mégha mind vér szerinti, mind pedig fogadott testvérének legyilkolása belekerült a forgatókönyvbe. A színészi játék is említésre méltó, főleg, mikor a szörnyű gyerekszínészek – hál’ istennek elég hamar – kiesnek a képből. Az is örömömre szolgált, hogy odafigyeltek a lovakra, ugyanis a tipikus, alacsony növésű állatokat ülik meg a harcosok.

Mindenképpen egy élvezhető, de gyorsan felejthető film, az óriási költségvetés egyáltalán nem látszik rajta, s jobb, ha különösebben nem vonzódunk a történelemhez, különösen nem ehhez az időszakhoz.