Japán, az 1960-as évek vége. A legenda szerint egy napon Osamu Tezuka, a tisztelői által szerényen csak Mangaistenségnek nevezett szerző gyerekekre lett figyelmes, majd játék közben egyikük tolvajt (japánul: "dorobo") kiáltott, de kiejtenie nem sikerült tökéletesen, "dororo" lett belőle. Ekkor pattant ki fejéből a pöttöm tolvaj, Dororo alakja, majd 1969-ben elkészült a rögtön népszerűvé vált 26 részes, fekete-fehér anime-sorozat. Így érthető meg, hogy a mozi körül csapott felhajtás nem feltétlenül a filmnek szól, olyan ez Japánban, mintha nálunk készült volna egészestés mozi mondjuk Mézgáékból.

Ez még az eredeti

Ahogyan a középkori Európában, úgy a középkori Japánban sem létezett a szegények számára gyerekkor. Akik családjuk körében nőttek fel, azoknak szinte már akkortól ki kellett venniük részüket a munkából, hogy megtanultak járni. Az árvaságra jutott, vagy szüleik által utcára tett gyerekekre rövid és sötét jövő várt, csak a legerősebbeknek és a legügyesebbeknek sikerült - legtöbbször lopással - megszerezni a betevőt és megérni a felnőttkort.

Hogy kicsoda valójában Dororo? Az eredeti történet szerint tehát Dororo egy család nélküli, hat-hét év körüli magányos pöttöm tolvaj, aki olyan ügyes, hogy mindenki fiúnak hiszi, pedig valójában kislány.
Rögtön itt van a moziváltozat egyik első hibája, a készítők ugyanis jobban tették volna, ha ragaszkodnak ehhez a felálláshoz. Egy csupa maszat, fiús, rongyos kislánytól valóban nagy tett, ha megszerez két erszényt és ettől magát a világ legjobb tolvajának kiálltja ki, de azzal, hogy egy felnőtt karaktert alkalmaznak, hiteltelen és súlytalan a címszereplő alvilági tevékenysége.

Kou Shibasaki alakítja Dororo-t (Battle Royale, Memories of Matsuko), akinek bájából a rongyok és a koszos ábrázat miatt nem jön át semmi. Becsülettel próbálkozott is ő játszani a szerepben, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy azért volt néha már kifejezetten idegesítő a jelenléte, mert eredetileg a szöveget és a cselekményt gyerekszínészre írták, és csak menetközben cserélték le a felnőtt nőre. Nem lenne meglepő, ha nagyjából kész forgatókönyvet filmesítettek volna meg, mert az elmúlt negyven évben többször volt szó arról, hogy mozivászonra viszik a sorozatot. Az eddigi próbálkozások még a tervezőasztalon elhaltak, mert vagy pénz nem volt elég, vagy mert nem tartották kivitelezhetőnek a képi világ és a különleges karakterek megjelenítését a kor technikai színvonalán. Ráadásul mivel 2008-ban és 2009-ben jön egy-egy folytatás, az alapmű tisztelői megbotránkozva gondolnak a lehetőségre, hogy a felnőtt nő valójában azért szükségeltetik, hogy a későbbiekben holmi romantikus szállal kapcsolják Hyakki-maru-hoz.
A tulajdonképpeni főszereplő, Hyakki-maru bőrébe Satoshi Tsumabuki bújt (Waterboys, Dragon Head), aki néhol már annyira kawaii, hogy nagyon. Az ő esetében sikeresen elkerülték a manga-feldolgozások egyik buktatóját, azaz hogy megpróbálják külsőre egyik rajzfilmbeli énjére fazonírozni (lásd pl. fehér haj).

Hyakki-maru története a  Sengoku korszak állandó háborúi közepette kezdődik, amikor az egyik hadúr, Daigo Kagemitsu szorult helyzetében a démonoktól kér segítséget, cserébe pedig nekik adja újszülött fiának testét. A Negyvennyolc Démon megkapja a fiú negyvennyolc testrészét, míg a torz csecsemőt a folyóra bízzák. Szerencséjére egy világtól elvonult öregember, egy nagy tudású ezermester talál rá, aki pótolja a szerveket. Hyakki-maru csak úgy kaphatja vissza saját testét, ha végez a démonokkal, azaz ha a bal lábát megszerző démont öli meg, akkor visszanő a bal lába. Dororo pedig épp ezen felbuzdulva szegődik társául, mert feltett szándéka megvárni, míg így visszanő Hyakki-maru bal keze, így feleslegessé válik a helyére implantált, különleges erőt birtokló kard.

Mindehhez Új-Zéland adta a hátteret, a helyszínek kopárságukban is gyönyörűek, hangulatteremtő a zene, és összességében a látványra sem lehet panasz. A forgatásra nagyjából 3 milliárd forintnyi jent szántak, ami összeg ugyan kiemelkedő a japán filmgyártásban is, de annak fényében már nem is olyan nagy, hogy mégiscsak a világ egyik legdrágább országáról van szó, ahol a szolgáltatóipar árai (rögtön pl. a CG) kivételesen magasak.
Azért futotta belőle a hongkongi veterán Ching Siu Tung szerződtetésére, aki a Dororo harci jelenetei mellett olyan filmek harcművészeti vezetője volt, mint a Hős (Hero), a House of Flying Daggers, vagy a Curse of the Golden Flower.
Viszont már nem futotta belőle tisztességes CG-re, pedig egy jó fantasy sava-borsa, hogy képes legyen hiteles módon megjeleníteni a fantáziavilág teremtményeit. A számítógépes szörnyekkel szemben kifejezetten jópofára sikerült a gumigyík, sokkal jobbra, mint pl. az animált hernyók. (Bár a gumimaszk nagyon nem tetszett a röpködő démonon.)
Amit hiányoltam, az maga a képregény-feeling. Sokat dobott volna a filmen néhány tipikusan az animékre jellemző szögben beállított kamera, néhány kihangsúlyozott pont és vágás. Ha már anime, ilyen szempontból a Casshern sokkal jobban tetszett.

Egyelőre még nem tűnt fel a fehér kutyus, Dororo elválaszthatatlan társa. Tőle tartok egy kicsit, mert az idők folyamán a képlékeny sztori néhány ponton változott (Osamu Tezuka nem fejezte be a történet-folyamot soha, kérdéseket hagyott megválaszolatlanul), és az eredeti történetet más név alatt tovább szőtték. Az első időkben Dororo gyereklány, kis fehér kutyussal, ugyanakkor a legutolsó animeváltozatban már szinte kész nő, egy Sailor Moon - tagot is megszégyenítő külsővel, a kiskutyából meg szobányi behemót lett (egy adag macskás beütéssel), ráadásul lovagolnak/kutyagolnak rajta. Szóval rizikós.

Nyugati mozinézőként hajlamosak vagyunk elfelejteni valamit, vagy lehet, hogy nem is tudunk róla. Erősen különbözik az európai és a japán színjátszás. Japánban a régi tradicionális színházban gyakorlatilag nincsenek díszletek. Ha az üres színpadon két színész játszik és a színpad oldalán látszólag dologtalanul álldogál-topog mondjuk három másik, akkor az nekünk nem mond semmit. Pedig egyikük (mondjuk kimonójának nonfiguratív mintái a tenger habjára hasonlítanak) a tenger megtestesítője, a másikuk lehet egy erdő, míg a harmadik talán épp egy nagy kősziklát "játszik". A kialakult szimbólumrendszer miatt a japán nézősereg pontosan ért mindent, míg mi nem látjuk meg darab szépségét. Nem is olyan mélyen mindez ma is él a köztudatban. Így történhet meg, hogy míg például egy japán betegre izgulja magát, mert egy toronyház méretű szörnyeteg felfalja fél Tokiót, addig mi ebből unottan annyit érzékelünk, hogy egy gumijelmezes fickó erősen kooridnálatlan mozgást végez néhány makett és egy terepasztal felett. Éppen ezért hajlamosak vagyunk lenézni a japán fantasyk színvonalát, pedig egy japánnak édesmindegy, hogy miből készül egy szörny, mert az attól még szörny marad. Persze a mai japán fiatalokból ez is kivész lassan, de a készítők jelen esetben számítanak arra a még konzervatív negyvenes-ötvenes korosztályra, melynek meghatározó gyerekkori élménye volt a Dororo.

Videók: AZ ELSŐ ANIME és az átköltött VERZIÓ

IMDb