A történet két barátnő, Yoshika és Miu balul sikerült akciójával indul, akik korhatár alatt jutnak be egy partira táncolni, azonban a razzián fennakadnak, így ott kell hagyniuk az iskolát. Mivel mindkettejük élete a tánc, hamarosan (némi segítséggel) rátalálnak egy elhagyott, szabadtéri helyszínre, ahol rengeteg, hozzájuk hasonló fiatal táncolja át az éjszakákat. Egy napon aztán lehetőségük nyílik, hogy egy újonnan felfedezett jpop idol háttértáncosai lehessenek, kiegészülve egy exbárhölggyel, Tomoe-val és egy rózsaszín karrierálmokat kergető megtestesült cukisággal, Aiko-val. Ahogy aztán lenni szokott, az idol karrierje tiszavirág életű, a háttértáncos lányok karrierje pedig egy teljesen kezdő manager kezébe kerül. Vajon vissza tudják-e tornázni magukat a csúcsra?


A filmmel kapcsolatos egyik legfontosabb információ, hogy ez volt egy híres tv-sorozat készítő rendező, Nagayama Kozo filmes debütálása (olyan sorozatok fűződnek a nevéhez, mint a Platonic Sex tévés változata, valamint a Namida wo fuite). Ennek megfelelően kicsit gyakorlatlan volt abban, hogy a „rövidke” két órás időtartamba belezsúfoljon mindent, ami csak eszébe jutott (ő írta a forgatókönyvet is). A tévésorozatokból készült mozifilmekhez hasonlóan ebben a filmben is látunk néhány pillanatra egy csomó olyan dolgot és embert, akiket és amiket utána nem mutat be úgy a rendező, hogy teljesen átélhesse a néző a jelentőségüket a főszereplők életében, helyenként olyan volt az érzésem, hogy kapkodva készítettek el egy-egy jelenetet. Nagayama második filmjében, a Tokyo Friends-ben már valamelyest jobban ráérzett minderre.


A témából adódóan szerencsére néhány érdekesség is belekerült a történetbe, ezek közül talán a legérdekesebb az, ahogyan bemutatják, hogy hogyan lesz valakiből jpop idol, illetve az, hogy hogyan bánnak vele a kiadói és a managerei. Hasonlóképpen érdekes rész az is, amikor az egyik főszereplő lány próbálkozik a fotózás világában, hátha addigi karrierje (ex-Backdancers) segít neki a befutásban. Persze csalódnia kell… Sajnos a történet fő szála az, ami talán kevéssé izgalmas, mert kissé nehezen hihető, hogy egy „csak” táncosokból álló formáció hihetetlen sikert arasson, mint „popcsapat”.


A főszereplő lányokat úgy válogatták össze, ahogyan az idol csapatokat szokták, mind a négyen jellegzetesen más karakterek. A lázadó Miu-t a Waterboys-ból ismerős Hirayama Aya alakítja, a hipercuki Aiko-t a Hotelier sorozatban is látható Saeko, az exbárhölgyet az ezúttal is elsősorban az erotikus kisugárzásával operáló Sonim (őt többek között a Hanging Garden-ben, valamint a Koukou Kyoushi sorozatban láthattuk), míg a negyedik lányt az egykori tinipopcsapat, a Speed „vezetője”, Shimabukuro Hiroko játszotta. Túl nagy színészi feladatokat nem kaptak ezúttal, a játékukat tekintve talán Hirayama Aya volt a legjobb, a film jókora részét kitevő táncjelenetekben pedig egyértelműen az egyébként popénekesnőként is funkcionáló Sonim.


A mellékszereplők között jópár, a tévésorozatokból ismerős arc lelhető fel, sajnos azonban legtöbbjüknek csak pillanatok jutnak. A Hotelier egyik legjobb figuráját alakító Komoto Masahiro ezúttal feltűnően ripacs a kiadó menedzsereként, a háttértáncosokat alkalmazó idol szerepében a valóságban is popsztár Hasebe Yu látható, de a mellékszereplők közül egyértelműen a lakókocsijában vegetáló öreg rockert alakító Takanori Jinnai viszi a prímet. Nagyszerűen eltalált figura!


A filmről összességében az mondható el, hogy sokkal jobban sikerülhetett volna, ha nem mint filmet, hanem mint tévésorozatot forgatják le, hiszen akkor egy csomó, a filmben csak finoman érintett mellékszálat is szépen fel lehetett volna építeni. Ugyan nem éri el a Nana, a Tokyo Friends, vagy a Swing Girls színvonalát, a hibák ellenére azonban a Backdancers egy szerethető film, látványos koreográfiával előadott, videoklip szerűen leforgatott táncjelenetekkel, helyenként egész jó zenével.