Ázsiafilm

IMDb 

Úgy gondolom, abban mindenkivel kiegyezhetem, hogy Takashi Miike napjaink legzavarbaejtőbb rendezője. Fékevesztett tempóban készíti az újabbnál újabb filmeket, s eközben úgy csapong a stílusok, kifejezési módok és művészi eszközök között, ahogy kedve tartja. Kedvencén, a yakuza-mozin túl, kikerült már a keze közül alacsony költségvetésű trash, nagy költségvetésű blockbuster, art-house, akció, horror, vígjáték. Bár nyugaton az Audition /Ichi the Killer vonalról ismerik leginkább, mindebből látszik, hogy Miike közel sem csak ilyen szűk látókörű, sőt, pont ellenkezőleg, az egyik leginnovatívabb személyiség napjaink filmgyártásában. S, hogy immár a 70 filmje környékén is tud meglepetést okozni, még a legelvetemültebb rajongóinak is, arra jó példa ezen cikk témája.

A Big Bang Love, Juvenile A, ha nagyon muszáj lenne valamihez hasonlítani, akkor azt mondanám, leginkább az Izo val megkezdett vonalon halad tovább, de még így is annyi a különbség, mint mondjuk az Indiana Jones és a Mátrix között. A története röviden és tömören összefoglalható egy mondatban: két fiatal fiú – akiket a két angyali arcú színész, Ryuhei Matsuda és Masanobu Ando személyesítenek meg – egyszerre kerül be egy börtönben, ahol az egyik, teljesen érthetetlen módon, megöli a másikat. A film ezt az eseményt próbálja feltárni, s az ezt övező nyomozást követi végig.

Az egyszerű sztori egyáltalán nem véletlen, s nem is valami silány alkotást jelöl. Egyszerűen arról van szó, hogy teljesen másodlagos, Miike inkább a mondanivaló átadásának egyéb eszközeire helyezi a hangsúlyt, ami viszont így nyilván nehezebben érthetővé válik.

Ahogy olvastam a kritikákat, azt vettem észre, hogy mindenki tartózkodik egy kicsit attól, hogy leírja, miről is szól ez a film, s ez teljesen érthető. A narratíva teljesen fragmentált, széteső, ide-oda ugrálunk térben és időben, látszólag hanyagolva minden logikus vázat, felépítményt. A képek nagy része szimbolikus, néhol kifejezetten szürreális, s emellett igen nyomasztó hangulatot árasztanak magukból. A néző néhol kifejezetten öncélúnak, művészieskedőnek érzi ezt a megoldást, egy kicsit olyan, mintha Miike csak improvizálta volna az egészet. Mindenféle koncepció nélkül felvetette volna a vászonra mindazt, amit érez. Ennek köszönhetően egészen a film végéig nehéz kihámozni a lényeget, inkább csak érezni lehet, mit is akar a rendező mondani. Nálam szakavatottabb emberek, mint például a japán film nagy ismerője Tom Mes, egyenesen Godardhoz hasonlítja Miikét, illetve a művészi kifejezőeszközeit.

Ha azonban egy kicsit lazábban álunk az egészhez és sikerül gyorsan leküzdenünk kezdeti meglepetésünket (illetve odafigyelünk az egyfajta wampként szolgáló, felvezető szövegre), sokkal világosabb és tisztább lesz a kép, könnyebb lesz megfejteni azokat metafórákat, melyek teljesen eluralják a történetet. A film ugyanis nem szól másról, mint a felnőtté válásról, a mai szomorú fiatalok nehézségeiről, akik egy olyan világba érkeznek, mely már elvesztett valamit. Na persze ez így prózára lefordítva nem hangzik valami túl jól, ezért kell megnézni a filmet. A börtön=társadalom, agresszió=érvényesülés általános érvényű képek mellett pedig feltűnnek olyan emberi dolgok is, mint a homoszexualitás, vagy az ellentétek vonzódása egymáshoz.

Ezzel a munkájával Miike mindenképpen letette kézjegyét a magas művészet szférájában. Mint az Izo , a Bing Bang Love… is meg fogja osztani a közönséget, de véleményem szerint jóval kisebb mértékben. Kiforrottabb, jobban konstruált alkotás, közel sem olyan monoton és fárasztó. Az pedig mindenképpen unikumnak számít, hogy a fiatal, új színésztehetségek japánban nem semmitmondó, sok pénzbe kerülő, de mégis olcsó filmekkel próbálják hírnevüket mélyíteni, hanem ilyen komoly munkákban is részt vesznek. Imázs-építésnek sokkal inkább megfelel.