Ázsiafilm

 

A Szigetvilág első ránézésre egy szokványos fantasy világ, melynek "berendezését" akár szegényesnek is mondhatnánk, hiszen hiányoznak belőle a különböző tolkien-i fajok tucatjai, az ember nem fut minden sarkon egy elfbe, vagy trollba, mégis varázslatos, hiszen nagyon domináns szerepet kap benne a mágia. Ám a varázslás sem a szokványos hókusz-pókusz, hanem komoly filozófiára épülő, mondhatni empirikus tudomány. Persze a misztikum sem maradhat el, s azért a sárkányok is megtalálhatóak a palettán, ám nem tucatjával és nem is kincseshalmok tetején, hercegnőcskékkel játszadozva. Talán Le Guine tudta tollával megfogni leginkább a mágia, illetve e lények misztikus, természetfeletti és tiszteletre méltó jellemét.

 

 

Az anime, bár nem követi betűről-betűre a forrásként szolgáló alapművet, néhány kulcsfontosságú elemet, s ami a legfontosabb, a lebilincselő hangulatot sikerült átvennie. A főhős, Arren, a király fia saját félelme, s árnyéka által vezérelve megöli apját, s elmenekül a palotából. Nem sokkal később, kivert kutyaként, egy vándor-mágus mellé szegődik, aki egy rejtélyes betegség okait szeretné felkutatni, mely szerinte nem egy szokványos ragály, hanem magának a világ alapvető rendjének, az Egyensúly felbomlásának előjele. Vélelme szerint emögött csak egy gonosz akarat állhat. Utazásaik során betérnek a varázsló régi ismerőséhez, ahol idilli környezet fogadja őket, melyben könnyedén el is merülnek, de persze ez nem tarthat sokáig...  

 

 

Már az első képsorokon is látszik, hogy a rajzolás a hagyományos Ghibli sémákat követi, de az is szembeötlő, hogy jóval elnagyoltabb a megszokottnál, s a manapság divatos CG szörnyekhez képest pedig kifejezetten puritán. Hirtelen ijedségem e tekintetben azonban szép lassan elmúlt, úgy ahogy aggályaim a mester fiának, Goronak képességeit illetőleg is. Az anime szép, egységes egészet alkot, mely jól megfontolt koncepciót követ. Goro Miyazakira nyilvánvalóan nagy nyomás hárulhatott, hiszen egy élő legenda fiának lenni, s ugyanabban a stílusban alkotni óriási kihívás. Mennyire térjen el apjától, hogy megtalálja a saját hangját, s mennyire majmolja, hogy mégis megmaradjon a kontinuitás, s a rajongók ne forduljanak el egyből tőle. Úgy gondolom, sikerült megtalálnia a határt. Megvannak azok az alappillérek, melyeket apja (és a Ghibli) lefektetett, de lényegi különbségek vannak apa és fia között.

 

 

Goro nem akart túltenni apján, ezt jelzi a visszafogott grafika és a talán kevésbé színes történet, ám legalább olyan komoly, ha nem komolyabb húrokat pengetett meg. Szembeötlő az a disszonancia, melyet a megszokott, kedves ghibli karakterek és a sötét dark fantasy történet mutat. Leginkább a Mononoke Himéhez tudnám hasonlítani, bár szerintem az tündérmese ehhez képest. A film végén kibontakozó katarzis kifejezetten hátborzongató.

 

 

Kíváncsi vagyok, hogy vajon az anime, akárcsak a könyv végül folytatódik-e, s felépti-e a világot, illetve bemutatja-e a főhős egész életét. Számomra az első rész kifejezetten meggyőző volt, úgyhogy reménykedem, lesz még néhány epizód, hasonló minőségben. Erre van esély, hiszen a film, a bemutató hetében még a Karib-tenger kalózait is letaszította a toplisták éléről, ahová négy hétig be is fészkelte magát. Az egyetlen probléma az írónő reakciója, aki nagyon nehezen adta be a derekát, hogy átadja művét egy adaptáció erejéig. A végső érv, ami meggyőzte, az az volt, hogy Hayao megnyerte a Chihiro Szellemországban c. munkájával az Oscar díjat, s ekkor maga kereste meg a rendezőt, aki viszont már el volt foglalva következő filmjével. Így landolt végül is a project a fiánál. A végeredményt nem nézte jó szemmel Guine, úgy vélte a történetet túlzottan átírták, így a következő szavakkal aposztrofálta az animét Goronak: „Ez nem az én történetem. Ez a te filmed. Ez egy jó film.” (Wikipedia)