Ázsiafilm

Személy szerint sohasem voltam a nyomozós filmek és sorozatok rajongója. Ezek a történetek ugyanis az elkövető lélektani állapotát szinte teljesen figyelmen kívül hagyták és csak arra koncentráltak, hogy minél apróbb jelekből, minél hihetetlenebb módon mutassák be, milyen apróságokon képes lebukni valaki. Azonban ezen történetek készítői elfeledkeztek arról, hogy egy bűntény sohasem kiindulópont, hanem egy hosszú folyamat következménye és ez a folyamat az esetek túlnyomó többségében sokkal érdekesebb, mint maga a nyomozás (ahol a „lélektan” annyiból áll, hogy kiderítik, milyen indítéka volt a tettesnek). Az ázsiai filmművészetben (is) szerencsére jópár olyan alkotás megtalálható, amik ilyen lélektani folyamatokat mutatnak be, a leghíresebb közöttük talán Kitano Takeshi Tűzvirágok című zseniális drámája. Nakahara írónő regénye is valami hasonlót szeretne bemutatni, az már egy más kérdés persze, hogy a filmet rendező Hanawa Yukinari képességei azért jóval Kitano kvalitásai alatt vannak.


A történet főszereplője egy hányatott családi hátterű tinédzser lány, Nakahara Misuzu, aki bátyja, Ryou baráti társaságához csapódik, akik a B nevű jazz bárban járnak össze. A baráti társaság nem igazán tud mit kezdeni magával, keresik a helyüket a világban, aminek berendezkedésével nem értenek egyet. Ne feledjük, a film 1968-ban, a világszerte kitört diáklázadások korában játszódik. A társaság tagja a nagyon csendes, általában csak olvasgató Kishi is, aki a különféle kisebb balhékba keveredő barátait „kispályásoknak” tartja, csendben készülve a saját nagy balhéjára. Kishi és Misuzu között hamarosan elkezdődik valami, ami nagyon hasonlít a címre, majd Kishi beavatja a lányt az ő tervébe, amivel akár a világ rendjét is megbolygathatnák. Ezután pedig ketten elkezdik kitervelni és begyakorolni a decemberben végrehajtandó Nagy Dobást.


A sztori tehát remek, minden valószínűség szerint egy gyakorlott, profi rendező akár az év filmjét is kihozhatta volna belőle. Hanawa azonban egy romantikus drámát gyártott le belőle, aminek ugyan szerves részét képezi a rablás és annak előkészületei, de a néző folyton folyvást úgy érzi, hogy nem elég az, amit lát. A tempó lassú és vontatott, a drámai részek nem mindegyike „ül” igazán. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne, hiszen a valószínűsíthetően nagy költségvetésnek is köszönhetően remekül idézték meg a 60-as éveket, gyönyörűek a korabeli autók, sokat hozzáadnak a hangulathoz a korhű ruhák, stb. Az akkori „lázadó” ifjúság bemutatása is egész jól lett megoldva, akárcsak az önpusztító és önveszélyes életmódjuk következményeinek ábrázolása. Hasonlóan jól eltalálták a képi világot, amelynek sötét, kissé szürkés tónusa is hozzáad egy keveset a borongós hangulathoz. Ha kicsit pergőbb lenne a történet, valamint erőteljesebb a színészi játék, úgy lenne igazán élvezhető a film. Ebben a formában azonban „csak” a közepesnél kicsit jobb osztályzatot kaphat, elsősorban az érdekes sztori miatt.


A színészek között egyébként több érdekesség is fellelhető, ezek közül talán a legérdekesebb az, hogy a filmbeli két testvért valóban két testvér alakítja. A későbbi írónőt, aki itt még „csak” diáklány, Miyazaki Aoi alakítja, szerény véleményem szerint kicsit szürkén, a Nana-ban jobb teljesítményt nyújtott. A bátyját Ryou-t a bátyja, Miyazaki Masaru játszotta, nem rosszul, de nem is kiemelkedően. A társaság többi tagját is egy már összeszokott társaság alakította, hiszen a főszereplők többsége együtt játszott a Heavenly Forest-ben és az Umizaru 2-ben is. Egy kis szerep erejéig pedig megjelenik a Death Note-ban Watari-t alakító Fujmura Shunji is.