1882-ben járunk, amikor is Sugata Sanshirou (Fujita Susumu, aki a későbbiekben még sok másik híres japán filmben játszott) tanúja lesz egy judo harcnak, amiben egy mestert próbálnak jónéhányan „eltenni láb alól”, persze sikertelenül. Sugata-ra annyira hat a mester produkciója, hogy tanítványává szegődik, majd miután kitanulta a judo fortélyait, azt is meg kell tanulnia, hogy hogyan kontrollálja saját magát, de már ekkor is kitűnik képességeivel, a gyerekek pedig őt dicsőítő dalokat énekelnek. Miközben vészesen közeledik egy fontos mérkőzés egy rivális iskolával, amelynek győztese kiképezheti tudására a rendőröket, Sanshirou szerelembe is esik, valamint a városba tévedt Higaki-val is fel kell vennie a harcot előbb-utóbb.


Kurosawa zsenije már ebben a korai, viszonylag kiforratlan filmjében is megjelenik. Több szimbólumot is felmutat, amiket elsőre a felületes szemlélődő talán észre sem vesz. Ezek egyike egy pár tabi, azaz japán papucs, amit Sanshirou eldob, amikor Yano-t, a mestert elviszi a harc színhelyéről. Az ez utáni jelenetben a tabik hányatott sorsát láthatjuk, ami Sanshirou kiképzésének a szimbóluma, bemutatván, milyen nehézségek várhattak rá ez idő alatt. A másik szimbólum Higaki karaktere, aki a többiektől eltérően feltűnő nyugati ruházatban látható és többször is fagyos szelek közepette jelenik meg. Ez a figura a háború (és azon belül is az ellenség) szimbóluma, akit a jóképű, becsületes Sanshirou-nak le kell győznie. A szimbólumok mellett a film másik erőssége a történetmesélés és a jellemfejlődés. A kezdetben még szertelen Sanshirou a film vége felé már teljesen kontrollálni tudja magát, úgymond készen áll a feladatra, hogy „megvívjon” Higaki-val. További nagyszerű része a filmnek a szerelmi szál bemutatása, amit egy lépcsősoron olyan magától értetődő természetességgel mutat be a rendező, hogy az gyakorlatilag zseniális. Átélhető, megható és abszolút hiteles (Sanshirou zavara pedig felettébb mókás), akárcsak a rivális idősebb mesterrel való barátsága (ezt a mestert alakítja egyébként Shimura Takashi).


A film élvezetét olyan dolgok teszik nehézzé, amikről a film nem tehet, ez pedig az angol felirat, ami feltehetőleg egy kínai kiadásról származik és ennek megfelelően japánról kínaira, majd angolra lett lefordítva. Ennek köszönhetően aztán egyrészt a judo-t hol karate-nek, hol kung-fu-nak fordítják (még olvasni is fáj), az eredeti nevek helyett mindenféle kínai neveket kaptak a szereplők (pl. Chin, Ming, Chee, stb., csak győzze az ember megjegyezni, melyik melyik), valamint a szövegek egy része nyelvtanilag teljesen rossz, így aki nem ért (nagyon) japánul, annak nehézségeket okozhat a teljes megértés. A kópia is meglehetősen sötét, de még bőven a nézhető kategóriába tartozik.


A filmmel kapcsolatos érdekesség még, hogy a kormány megrendelésére 1945-ben készült belőle egy folytatás is szintén Kurosawa rendezésében, valamint jópár remake, amik közül talán az 1965-ben forgatott a leghíresebb (abban szerepel az ebben a filmben is játszó Shimura Takashi), míg Hongkong egyik legismertebb rendezője, Johnnie To a Throw Down című filmjével ennek a filmnek a feldolgozásával tisztelgett Kurosawa munkássága előtt. Az eredeti változat pedig Kurosawa legtöbb filmjéhez hasonlóan mindenképpen megér egy megnézést, már csak azért is, hogy lássuk, honnan indult a Császár hódító útjára.