Ázsiafilm

Mint Wakamatsu Kouji filmjei általában, ez is egy minimálköltségvetésű, gyakorlatilag amatőr színészekkel leforgatott pink film. Technikailag sok érdekesség van benne, amit az ilyesmire fogékonyak értékelhetnek. A leginkább szembetűnő ezek közül az, hogy a „valóságot” végig fekete-fehérben mutatják be, míg az álmokat színesben, persze a kettő közötti határ mindig összemosódik. Hasonlóan érdekes, hogy ugyanúgy, mint a The Embryo Hunts in Secret-ben, itt is a különösen erőszakos jeleneteknél csak a képet látjuk, a hangot nem halljuk, hanem egy furcsa, az adott jelenethez nem kifejezetten hozzáillő zenét hallgathatunk. Az is Wakamatsu sajátosság, hogy a teljes film egyetlen helyszínen, egy mezőn játszódik (igaz, ez a mező jó nagy, ellentétben a The Embryo-ban látható klausztrofóbiás érzéseket kiváltó lakással).


Maga a történet annyira szürreális, hogy nem engedi igazán közel magához a nézőt. Nincs igazi logika a történet folyásában, valahogy olyan érzésem volt, miközben néztem, hogy néhány „őrült” ötletet igazi átmenetek nélkül gyúrtak össze egy történetbe és a lényeg az volt, hogy minél inkább elborult, illetőleg megbotránkoztató legyen. Van itt eleinte meztelenül, majd később női ruhában menekülő férfi, aki találkozik a mezőn egy szintén elég perverz társasággal, akiknél van egy távcsöves puska is, amit kipróbálhat. Van itt keresztre feszített meztelen nő, de megnézhetünk egy nemi erőszakot is, aminek a résztvevőkön kívül még egy halott nő is a „tanúja”, vannak őrületbe hajszolt emberek, stb. stb.


Hogy ez a film jó-e, azt majd mindenki eldönti maga, aki rászán 66 percet. Megbotránkoztatónak nem tartanám, mert ahhoz túlzottan is szürreális, inkább egyfajta perverz álomként fogható fel, ami a japán filmművészet egyik legbetegebb elméjével bíró filmrendezőjének agyából pattant ki.