Ázsiafilm

Az év eddig legjobban várt japán filmje végre megérkezett. A jócskán hetven felett garázdálkodó rendező, Yoji Yamada, már két előző filmjével, a The Hidden Blade & The Twilight Samurai-jal is példát mutatott a fiatal korosztálynak, s egyúttal kifejezésre is juttatta, mit vár tőlük. Így együtt, a három film képezte „Szamuráj Trilógiával” tovább éltette a szamurájfilmek hagyományát, de egyúttal meg is újította a stílust.

Hogy mi is ez az újítása, az gyakorlatilag már az első két részből kiderült – a végtelen egyszerűség. Yamada legnagyobb sikerének, a japán kisembert bemutató Tora-san sorozatnak hajóján tovább evezve „szamuráj trilógiájának” központjába is a hétköznapi embereket állította. Hősei szegény vagy kis vagyonnal rendelkező szamurájok, akiknek a családjuk békéjének megőrzése is komoly kihívás. Itt nincsenek magasztos célok, amiért a harcosnak meg kéne küzdenie, nincs sógun, nincs császár és a klánok viszályai is háttérbe szorulnak. A napi betevő falatnál, vagy egy-egy tál rizsnél hőseink nemigen látnak tovább.

A fiatal és büszke Shinnojo-t, aki a sógun előkostolója („méreg ízlelője”), nem elégíti ki munkája, s éppen azt fontolgatja, hogy otthagyja a kastélyt. Terveiben egy dojo, illetve egy vívóiskola létrehozása szerepel, ahol gyerekeket szeretne oktani a kard művészetére. Sajnos azonban egy nap mérgezett ételt szolgálnak fel neki, amitől napokig eszméletlenül lebeg élet és halál között, s mikor magához tér, megdöbbenve tapasztalja, hogy megvakult. Egy vak szamurájnak pedig semmi hasznát nem veszik az udvarban, legjobb, ha seppukut követ el. Shinnojo is ezt az utat szeretné követni, ám gyönyörű felesége megakadályozza, de kettejük fennmaradásának felelőssége ezzel a nőre hárul.

Hát, ez bizony nem a legeredetibb történet, amit hallottam. A film első egy-harmadában végig deja vu érzés kísértett, ám nem tudtam rájönni, hol találkoztam már hasonló sztorival. Lényegében ez egy univerzális sémákra felépített történet, mely mutatja, hogy Yamada mester nem akart semmit túlbonyolítani, nem akarta sem fondorlatos narratívával, sem pedig látványos kardharcokkal elterelni a figyelmet a belső történésekről. A klasszikus chambarák kedvelőinek sem kell azonban megijedniük. Bár nem sok párbaj található a filmben, azok viszont lélegzetelállítóak, bőven feltöltik az embert jó pár napra-hétre-hónapra.

A 30. Japán Filmakadémia által szervezett díjkiosztón a film 12 nevezést kapott, ami még akkor is szép eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy egyet visszavontak. Az eredeti listával a Love and Honor rekordot döntött, s megelőzte a 11 nevezést kapott Suite Dreams, és a 10 nevezést kapott Hula Girls-t. A visszavonás érdekes módon nem a zsűri, hanem a főszerepet alakító Takuya Kimurát menedzselő cég részéről érkezett, akik nem akarták, hogy az egyébként a SMAP nevű popbandában karrierizáló Takuya úr „igazi” színészekkel együtt kerüljön megmérettetésre. Ez nagy hiba volt részükről. Véleményem szerint pop idol ide-vagy oda, üdvöskéjük könnyedén vehette volna fel a versenyt a legjobbakkal, ezzel az alakítással könnyen megeshet, hogy lesöpört volna mindenkit a színről. Aki ennyire hitelesen tud vakot alakítani úgy, hogy közben érzésekkel tölti meg a nyilvánvalóan halott tekintetet, az egy zseni.