Ázsiafilm

iMDB 

Már korábban, a The Geisha House ismertetőjében méltattam Kinji Fukasaku azon képességét, azt a merészséget, ahogy váltott stílusok, elmesélendő történetek között, s ahogy szinte mindből képes volt remekművet alkotni. A japán közönség annak idején yakuza filmjeire figyelt fel, a Yakuza Papers sorozatnak, illetve a Battles Without Honor and Humanity c. filmjének köszönhette népszerűségét a szigetországban, a nemzetközi köztudatba azonban csak pár évvel halála előtt sikerült bevésni magát, a Battle Royalelal. Az itt felsorolt műveiből is látszik, hogy milyen nagy ívet volt képes bejárni, mennyire távol eső témákban volt képes elmélyülni, s ezt a képet csak tovább árnyalja a Tora! Tora! Tora! mellett leginkább ismerte háborús remekműve, az Under the Flag of the Rising Sun.

Géczi Zoltán, a 35 mm PTO c. írásában (Filmvilág, 2007 április) remekül bemutatta a II. világháborút követő filmek lényegi fejlődését, mind amerikai, mind japán oldalról. Míg az USÁ-ban létezett egy vonulat, mely egyfajta hősiességgel és patriotista propagandával próbálta elvenni a háború nyilvánvaló esztelenségének élét, addig ez Japánban teljesen elmaradt, gyakorlatilag csak és kizárólag háborúellenes filmeket készítettek az ázsiai országban. Ilyen volt az említett Tora! Tora! Tora!, Kon Ichikawa Burmese harp-ja, vagy a viszonylag kései, de fekete-fehérben forgatott Imamura vádirat, a Black Rain is.

Első látásra talán az Under the Flag… is beállhatna a sorba, de ez a film egy kicsivel tovább lép, mint társai. A történet egy özvegy kétségbeesett próbálkozását követi végig, aki még a '70-es években is azt szeretné megtudni, hogy férjét miért ítélte el, s végezte ki a hadbíróság a háború végén. Konkrét választ ugyan nem, de egy névsort adnak neki, amivel elindulhat, hogy felgöngyölítse az ügyet. A nevek a férje volt csapattársait jelölik, akik élve visszakerültek a frontról, s esetleg szolgálhatnak némi információval az ott történt eseményekről. Innentől Fukasaku a nagy öregtől, Kurosawától kölcsönzött metódust alkalmazza, több szemszögből, különböző módokon mutatja be ugyanazt a történetet, mint ahogy azt a Rashomonban is láthattuk már. Ezen mesék egyszer hálával töltik el, máskor elrémisztik az asszonyt, akinek férjét hol hősként, hol pedig kannibalizmusért elítélt vadállatként mutatják be az egykori bajtársak. Természetesen az igazságot az özvegynek kell kibogoznia.

Az Under the Flag... igazi, örök érvényű klasszikus, hiteles korrajz, mely lerántja a leplet a háborúról és, ami a korábbi filmekből hiányzott, a következményeiről is. Ebben a filmben már sehol sincs a propaganda, mely a hősiességet dicsőítené. A katonák a szigeteken magukra hagyva éheznek, de ha nem az éhhalál, akkor a malária végez velük. Naphosszat ülnek a dzsungel fülledt kánikulájában, s maguk is megrémülnek mikor halott bajtársaik égő húsának szagától éhségérzetük szinte leküzdhetetlenné válik. A színészek olyan hiteles játékkal mutatják be mindezt, amit manapság szinte nem is látni filmen. Mintha nem is egyszerű játék-, hanem dokumentumfilmet néznénk. Erre egyébként rímel, hogy Fukasaku, akit többek között az egyik leginnovatívabb japán rendezőnek tartanak, itt kísérletezte ki azt a technikát, amit később többi filmjében is előszeretettel használt, s az utókor is gyakran kölcsönzött tőle. A jeleneteket kizárólag on location forgatták, tehát minden díszletet nélkülöztek, s ilyen körülmények között az operatőrnek esélye sem volt bármiféle állványzat használatára. A kamera végig a vállon ül, s ettől – az akkori mércével mérve – igen sajátos képet, s atmoszférát kapott a film. Ezt még tetőzte, hogy a rendező kifejezetten dokumentumfilmes operatőröket kért fel a feladatra.

Szintén érdekes a látvány tekintetében a fekete-fehér és a színes képek váltakozása. Ez eleinte az egyszerű logika elveit követi: a jelenben játszódó részek színesek, míg a háború képei fekete-fehérek. Ez azonban a történet előrehaladtával teljesen felborul, s a váltások az érzelemkifejezés eszközévé válnak.

Megrendítő film. Olyan munka, amit tanítani kéne. A mi generációnk nem tudja, mi a háború, s lassan eltűnnek azok, akik emlékeztetnének rá. Az ember józan eszén pedig egyszer felülkerekedik az ösztön, mely a harcban valami magasztosságot lát. Ekkor kéne elővenni ezeket a filmeket, okulásként, hiszen hibájából tanul az ember. A háború nem, hogy magasztos, de egy megalázó, esztelen dolog, amit a benne résztvevők később legszívesebben elfelejtenének.