Ázsiafilm

Főszereplők: Chiezo Kataoka; Kotaro Satomi; Ryohei Uchida

Rendezte: Eiichi Kudo

(1963, fekete-fehér, 125 perc)

Naritsugu Matsudaira, a szokásos "szankin kótai" során megbecsteleníti az Owari klán egyik ifjú szamurájának a feleségét, kegyetlenkedik a parasztokkal, az egyik hűbérese köztéren követ el harakirit. Bár igazi bajkeverő, érinthetetlennek számít, lévén a sógun féltestvére. Az egyik magasrangú államminiszter radikális lépéssel akarja meggátolni a lázadással fenyegető probléma terjedését. Válogatott kardforgatókat küld a "rendezésre", akiknek mindössze egyetlen támadási esélyük van...

Egy korai, klasszikussá lett jidaigeki filmmel van dolgunk, mely ritka témát dolgoz fel, a legfelsőbb körök büntetési mechanizmusát. A fő konfliktusforrás az, hogy a sógun családját megbüntetni nem lehet, de féktelen viselkedést eltűrni sem, mert az a közrendet és a törvényekbe vetett bizalmat ássa alá. Ráadásul két nagyhatalmú klán konfliktusa háborús veszélyt is rejt magában. Lehetne ebből egy laza kalandfilm is, de nem ezt az utat járják az alkotók. Aprólékos, precíz építkezéssel vezetik a történetet, beleértve a szertartásos udvariasságokkal teli nyelvezetet, a mellébeszélést, kétértelmű megfogalmazásokat. Nem könnyű a nyelvezete! A kort olyannak látjuk, amilyen volt - kegyetlen, protekcionista, ahol az igazságot nem vágják az ember képébe, de a kardot igen. A végképp kezelhetetlennek tűnő helyzeteknek egyetlen megoldása van, az illetőt, (illetőket) kivonják a forgalomból, "járványban elhaláloznak", ahogy azt a HARAKIRI-ből is tudhatjuk.

A következők remélem segítenek az ismertető és a film jobb megértésében. A valóságban, képzett, közel azonos tudású kardforgatók esetén, egy szamuráj legfeljebb 2-3 ellenfelét győzte le. Utána a fáradtság és a vérveszteség miatt könnyű prédája lett a következő pihent ellenfélnek. Ez magyarázza a filmbeli merénylet szervezési részét. A jidaigeki az a filmtípus amely a harcművészetet helyezi előtérbe, főszerepben többnyire a kardokkal. A szankin kótai, a "váltott szolgálat" a Tokugawa apparátus egyik titkos fegyvere volt a daymio lázadások megelőzésére. A földesuraknak minden 2. évben Edóba kellett vonulniuk kötelező udvari szolgálat teljesítésére, meghatározott nagyságú kísérettel. Fárasztó és költséges procedúra volt. Az út során a rossz egészségügyi ellátás és az unalom gyakran okozott tragédiát.

A film mai szemmel nézve már lassúnak számít. Persze aki szeret ismerkedni a történelmi részletekkel egy adott koron belül, az nem unatkozik, de az akciófilmek kedvelői kétségkívül jogosan fanyaloghatnak. Egészen az utolsó félóra eljöttéig, mert ott igazán beindul a film - ezért is keresik a mai napig. Az útvesztőben dúló harci jelenetek sorára panasz nem lehet és rendkívüli hosszúságúak. (Gyakorlatilag 30 perc a csatával telik el.) Persze pusztán az üsd-vágd jelenetekkel nem lehetne klasszikussá lenni. Az a jó benne, hogy még itt is van jellemábrázolás. Az élethalálharc a legkülönfélébb viselkedést hozza ki a résztvevőkből. Van aki pánikba esik, mást megőrjít a vérszag, van aki hidegfejjel pusztít, van aki megbénul a döntő pillanatban. Ezért a befejezésért megbocsájtja a néző a kissé nehézkesnek számító felvezető részt.