A Sonny Chiba főszereplésével készült és nagyon hamar kultfilmmé váló Streetfighter trilógiát követően, a divathullámot meglovagolva a Toei igyekezett minél több hasonló munkával előállni. Ezek közül a már a címében is nyíltan Tsurugi Takuma kalandjainak spinoffjaként magát kellető Sister Street Fighter sorozat vált az egyik legismertebbé, nem kis részben annak is köszönhetően, hogy a stáb sikeresen alkalmazta a Hongkongban már bevált módszert a figyelem felkeltésére, azaz a főszerepet egy csinos, ám keménykötésű fiatal hölgyre bízták.

A stáb tagjai között olyan, elsősorban az exploitation műfajból ismert emberek voltak, mint a rendező Yamaguchi Kazuhiko, akinek többek között a Wandering Ginza Butterfly és a Delinquent Girl Boss: Worthless to Confess fűződik a nevéhez, valamint az egyik forgatókönyvíró Suzuki Norifumi, akit senkinek sem kell bemutatni, aki csak egy kicsit is járatos a pink mozik világában. Ugyan a nyíltan pornográf filmek divatja amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt, így hamarosan ők is átálltak az akciókra, az SSF folytatások esetében még igencsak érezhető volt az exploitation hatás. Suzuki és a szintén rutinos pinku eiga scriptíró Kakefuda Masahiro egyértelműen arra törekedett, hogy amellett, hogy minél sűrűbben egymásnak ugrassza az életre keltett képregényfigurákként felfogható szereplőket, a lehető legperverzebb mellékszálakat illessze bele a történetbe. Ezt a szándékot természetesen siker is koronázta, ebben semmi meglepő nincsen, azonban a sztoriban akkora lyukak maradtak, hogy ezek figyelmen kívül hagyása nem lehetett véletlen.

A sztori mind a három rész esetében lényegét tekintve ugyanaz, tipikus bosszúfilm, a különbség mindössze az egyes szereplőkön, illetőleg a főgonoszok tevékenységén látszik. Hamar észrevehető, hogy a forgatókönyvet igyekeztek úgy összeállítani, hogy egyfajta „trade mark” válhasson belőle és mindegyik epizód annak megfelelően épül fel. Mindig Hongkongban kezdődik a kalandozás, ahonnan Koryu-nek, a „lady dragon”-nek Japánba kell mennie, hogy leszámoljon az éppen aktuális bűnözői csoportosulással (mindegyik valamilyen titokzatos „organization” az angol felirat szerint). Mindez még nem minden, ugyanis Koryu természetesen személyesen is érintetté válik az ügyekben, vagy valamelyik rokona, vagy valamelyik barátja kerül bele a gaz gonoszok hálójába. Miután Koryu nyomozni kezd, óriási karateütközetek veszik kezdetüket szinte megállás nélkül.

Kezdjük azzal, hogy mitől jók a Sister Street Fighter filmek. Természetesen elsősorban a női főszereplőnek, Shihomi Etsuko-nak köszönhetően, aki a Sonny Chiba által alapított Japan Action Club első női felfedezettje volt. 1973-ban debütált a filmvásznon, feltűnt többek között Chiba Streetfighter trilógiájának több részében is, nem is beszélve olyan egyéb akciófilmekről, mint a Shourinji kenpou, a The Bullet Train, a The Yagyu Conspiracy, vagy éppen a Legend of the Eight Samurai. 18 éves volt, amikor megkapta Koryu szerepét és szinte egyből az egyik legemlékezetesebb női akcióhőssé vált. Színészi képességeiről ugyan nem sokat tud meg a néző, de a feltételezhetően az alacsony költségvetés miatt kevés kamerával és szinte vágások nélkül rögzített akciójelenetekből azért kiderül, hogy a karate terén egyáltalán nem volt ügyetlen és a különféle fegyverekkel (pl. nunchaku, sai) is jól bánt.

Szintén a pozitívumok közé tartoznak a már említett exploitation mellékszálak, amik abszolút szórakoztatóak. Suzuki és Kakefuda hozta a tőlük elvárható színvonalat, úgyhogy van itt minden a drogfüggőségbe taszított lányoktól kezdve az apja szeme láttára megerőszakolt lányon keresztül a hátsójukban gyémántot csempésző hölgyekig minden. További jópont a rettenetesen bárgyú, abszolút képregénybe illő gonoszok ábrázolása is, akik ahelyett, hogy fegyveres őrökkel vennék körül magukat, úgy gyűjtögetik maguk köré a harcművészeket, mint az arab milliárdosok a luxuskocsikat. Maguk a harcosok is a helyenként röhejes technikáikkal tipikus képregényfigurák, akiket az aktuális csata előtt egy röpke felirat erejéig bemutatnak, külön felhívva a figyelmet a specialitásukra. Aztán persze mindegyikük így vagy úgy, de elbukik, leszámítva a titokzatos szőke „dél amerikai karatebajnok” Eva Parrish-t, aki szintén a „gyűjtemény” része, ám csak megemlítik, utána meg úgy, ahogy van, el is felejtik. Egyébként a mulatságos elemek közé tartozik az is, hogy ugyanazok az emberek a három történet során három különböző karakternek is kölcsönzik az arcukat (ugyanúgy, mint a Bud Spencer filmek állandó ütődött gonoszai), az, hogy korábban elhaláloztak, senkit sem érdekel.

Nem hagyhatóak ki ebből a felsorolásból a Koryu segítségéül szegődő férfi karakterek sem. Az első részben ezt a szerepet a nagy Sonny Chiba vállalta magára, egyben még egyértelműbbé téve az ő neve által fémjelzett trilógiával a hasonlóságot. Ugyan itt másképp hívják, de ugyanúgy a mulatságosan ábrázolt kegyetlenkedésekkel harcol és az a néhány perc, amit a vásznon tölt, emlékezetesebb, mint Shihomi összes bunyója. A második résztől kezdve Chiba helyét két különböző szereplőt alakítva az elsősorban a hongkongi akciókból ismerős Kurata Yasuaki vette át, aki ugyan nem olyan menő, mint Sonny, de a lezser és fondorlatos karaktereket ő is jól hozza.

Eddig tartott a dicséretre méltó elemek felsorolása. Még mielőtt azonban valaki úgy vélné, hogy egy igazi, magas színvonalú klasszikusról van szó, azért be kell látni, hogy ez egyáltalán nem így van. Már a Chiba féle trilógia sem a sztori és a hitelesség miatt lett kultikus, hanem elsősorban az addig nem látott brutális, ám mai szemmel nézve inkább mókás erőszaknak köszönhetően, az SSF esetében ez még hatványozottabban igaz. Néhány jellegzetes jelenet esetében a nézőben óhatatlanul felmerül, hogy amit lát, az bizony az igazi „zs kategória”, de legalábbis a tipikus grindhouse trash mozik világa, amiknek báját nem az adja, hogy milyen jók, hanem az, hogy olyan rosszak, hogy az már jó. Bollywood esetében az ember meg sem lepődik azon, hogy a forgatókönyvek néha(?) nagyvonalú túlzásokkal, vagy éppen hihetetlen fordulatokkal operálnak, azonban minden kétséget kizáróan Yamaguchi rendező ötleteihez képest az indiai guruk sehol sincsenek. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: főhősnőnk megáll a gonosz szervezet kerítése mellett, tesz egy ugró mozdulatot, gyors vágás, látjuk egy nagy szaltó közben valahol máshol, újabb vágás és bent van a kerítésen belül. Eddig semmi gond, teljesen hihető a dolog. Persze a gonoszok egyből kiszúrják és elkapják, az egyik harcművész, Inubashiri pedig párbajra hívja. Mindketten ugranak egyet és hip-hopp, máris egy tengerparton találják magukat, majd újabb ugrálás után már egy hídon. A kínai wuxia hősök le is lettek pipálva, erre még ők sem képesek. De ugyanígy nevetésre késztető pillanat az is, amikor kedvenc főhősnőnket éppen sarokba szorítják vagy hatan, egy vágás, mutatják, hogy még egy további kisebb hadsereg is megérkezik a csata színhelyéül szolgáló szobába, ám mire visszatér a kamera a főhősnőre, ő már egy emelettel feljebb, egy addig nem látott gonosszal csatázik. Hogy hogyan került ki a slamasztikából, azt meg fedje jótékony homály... A szintén „trade mark” jellegű, röhejes wuxia paródiának látszó záró csatákról már szinte nem is érdemes említést tenni.

Mindebből jól látszik, hogy a Sister Street Fighter filmek elsősorban azok számára fognak remek kikapcsolódást nyújtani, akik imádják a különféle filmes bakikat, akiknek nincs ellenére a gyengécske színészi játék, akik humorosnak tartják az idétlen, sablonos és életszerűtlen párbeszédeket és képesek megfelelőképpen értékelni a brutálisnak szánt, ám inkább röhejesre sikeredett „félelmetes” pillanatokat. Az akciójelenetek ugyan egyáltalán nem rosszak, sőt, némelyik egész jól sikerült, ám aki csak ezek miatt nézné végig a sorozatot (aminek egyébként további részei is vannak még a most tárgyalt három mellett), az ne tegye, inkább a B filmek fanatikusainak ajánlott, nekik viszont nagyon is.