Ma 2012. május 24., csütörtök, Eszter és Eliza napja van.
Female yakuza tale (Yasagure anego den: soukatsu rinchi) (1973)
| Ismertetők - Japán |
Female yakuza tale (やさぐれ姐御伝:総括リンチ) (1973)

iMDB
A film legelején rögtön zavaró tényezők sorával találja magát szemben a néző. A legelső ezek közül, hogy a nyitó jelenetek egyike kísértetiesen hasonlít a Lady Snowblood nyitányához, valamint (még a film eleji feliratok alatt) szinte megismétlik a Sex & Fury leglátványosabb jelenetét, amikor Ocho anyaszült meztelenül csap le egy kisebb hadsereget. A filmrendező, Ishii Teruo úgy látszik, messze nem volt olyan fantáziadús, mint Suzuki Norifumi… A továbbiakban is marad a zavart érzet, mert a sztori túl sok szálon fut és túlzottan is el van bonyolítva, az első fél órában a néző szinte folyamatosan a „Mi van?” kérdést ismételgeti. A rendező mindent belezsúfolt a röpke másfél órába, ami csak jellemző ennek a korszaknak a filmjeire. Van benne szerencsejáték, mégpedig a bon (akárcsak a Wandering Ginza Butterfly 2-ben), kezdetleges fényképes zsarolgatások (a film a 20. század legelején játszódik, kicsit röhejesek az akkori fényképezőgépekkel előadott jelenetek, de jópofák), a keresztény papokból és apácákból is gúnyt űznek, az se semmi jelenet, amikor a drogkereskedők tesztelik, hogy melyik futár mennyi drogot bír majd elszállítani, stb.
A filmnek istenigazából két kiemelkedő eleme van, ami miatt a fentebb említett hibák miatt is érdemes megnézni. Az első a zene, a helyenként hihetetlenül jól eltalált jazz betétek (pl. a film elején, amikor a yakuza a titokzatos segítőjével menekül a sikátorokban) színesítik a filmet. A másik pedig Ike Reiko, a főszereplőt alakító színésznő, talán mondani sem kell, miért.
A többi elemében a film átlagos, Ishii Teruo (akinek a nevéhez egyébként még olyan filmek fűződnek, mint az Inferno of torture, a Clan of the forgotten eight, vagy a Black Cat’s revenge) nem tudta annyi eredetiséggel és ötlettel felruházni, mint ezen filmek királya, Suzuki Norifumi. Az látszik, hogy mi volt az ő „gyengéje”, hiszen jópár jelenetben lehet egyszerre sok meztelen nőt látni (a zárójelenetben még harcolnak is!), összességében ez a film azonban csak egy közepes sexploitation. A stílus rajongóinak kötelező darab, aki viszont nem igazán ismeri, hogy mi is ez az egész, az inkább Suzuki Norifumi munkáival kezdje az ismerkedést.
iMDB
Ebben a történetben a Sex & Fury hősnőjének, Inoshika Ocho-nak az újabb kalandjait ismerhetjük meg. Ocho utazásai során eljut egy városba, ahol ő is (egy időre legalábbis) az ott „uralkodó” drogkereskedők kezére kerül, akik számtalan hölgyet használnak ki és fel céljaik elérésére. Talán mondanom sem kell, hol kell a hölgyeknek szállítaniuk az árut. Ocho természetesen kiszabadul és bosszút esküszik, amiben segítségére van egy másik, a börtönből frissen szabadult yakuza is.
A film legelején rögtön zavaró tényezők sorával találja magát szemben a néző. A legelső ezek közül, hogy a nyitó jelenetek egyike kísértetiesen hasonlít a Lady Snowblood nyitányához, valamint (még a film eleji feliratok alatt) szinte megismétlik a Sex & Fury leglátványosabb jelenetét, amikor Ocho anyaszült meztelenül csap le egy kisebb hadsereget. A filmrendező, Ishii Teruo úgy látszik, messze nem volt olyan fantáziadús, mint Suzuki Norifumi… A továbbiakban is marad a zavart érzet, mert a sztori túl sok szálon fut és túlzottan is el van bonyolítva, az első fél órában a néző szinte folyamatosan a „Mi van?” kérdést ismételgeti. A rendező mindent belezsúfolt a röpke másfél órába, ami csak jellemző ennek a korszaknak a filmjeire. Van benne szerencsejáték, mégpedig a bon (akárcsak a Wandering Ginza Butterfly 2-ben), kezdetleges fényképes zsarolgatások (a film a 20. század legelején játszódik, kicsit röhejesek az akkori fényképezőgépekkel előadott jelenetek, de jópofák), a keresztény papokból és apácákból is gúnyt űznek, az se semmi jelenet, amikor a drogkereskedők tesztelik, hogy melyik futár mennyi drogot bír majd elszállítani, stb.
A filmnek istenigazából két kiemelkedő eleme van, ami miatt a fentebb említett hibák miatt is érdemes megnézni. Az első a zene, a helyenként hihetetlenül jól eltalált jazz betétek (pl. a film elején, amikor a yakuza a titokzatos segítőjével menekül a sikátorokban) színesítik a filmet. A másik pedig Ike Reiko, a főszereplőt alakító színésznő, talán mondani sem kell, miért.
A többi elemében a film átlagos, Ishii Teruo (akinek a nevéhez egyébként még olyan filmek fűződnek, mint az Inferno of torture, a Clan of the forgotten eight, vagy a Black Cat’s revenge) nem tudta annyi eredetiséggel és ötlettel felruházni, mint ezen filmek királya, Suzuki Norifumi. Az látszik, hogy mi volt az ő „gyengéje”, hiszen jópár jelenetben lehet egyszerre sok meztelen nőt látni (a zárójelenetben még harcolnak is!), összességében ez a film azonban csak egy közepes sexploitation. A stílus rajongóinak kötelező darab, aki viszont nem igazán ismeri, hogy mi is ez az egész, az inkább Suzuki Norifumi munkáival kezdje az ismerkedést.
További cikkek :
» Hong Kong Godfather (Jian dong xiao xiong) (1985)
Amikor a Shaw Brothers stúdió számára nyilvánvaló vált, hogy a hagyományos kosztümös, küzdősportos vagy "heroic bloodshed" stílusú filmek aranykora leáldozóban van, elkezdték keresni a kivezető utat.
» Dabangg (2010)
Minden idők második legnagyobb indiai kasszasikere immár hivatalosan is 2010 legjobb filmje.
» The Deadly Breaking Sword (Feng liu duan jian xiao xiao dao) (1979)
Az 1960-as évek térnyerése, a '70-es évek sikersorozata után az évtized végére kifulladni látszott a Shaw Brothers stúdió.
» Gokusen - The Movie vs Crows Zero II (2009)
Középiskolás rosszcsontok bűnrossz filmjei
» The Invincible Fist (Tie shou wu qing) (1969)
Fölöttébb jó év volt az 1968-as a Shaw Brothers stúdió számára, de az 1969-est sem érhette panasz.
YEZy nevű szerzőnk 2006. január 20., péntek óta tag.
Joomla Templates and Joomla Extensions by ZooTemplate.Com






