Ázsiafilm

iMDB 

Tetsuo Shinohara (Heaven’s Bookstore , Yokubo, Female) filmje egy regényből készült, mely – mondanom sem kell – nagyon nagy népszerűségnek örvendett a maga idején Japánban, tehát muszáj volt belőle filmadaptációt készíteni. Egy 40-es éveiben járó férfi történetével ismerkedhetünk meg, aki képes az időben utazni az éjszakai metró segítségével. Mint ahogy a hasonló filmekben lenni szokott, természetesen eme képességét problémái megoldására használja, melyeknek központjában igen arrogáns és agresszív apja áll. Utazásai során végigkísérhetjük családja történetét egészen a második világháborútól kezdve napjainkig.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha a japán drámákról beszélünk, mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Én személy szerint két vonulatot szoktam megkülönböztetni. Az egyik az a visszafogott, leheletfinom történet, melyet szinte kizárólag „on location” forgatnak, vagy legalábbis nagyon hiteles díszletek között, s nagyon emberi, hétköznapok szintjén mozgó, mondhatni átlagos problémákat mutat be. Itt általában az Ozu-féle klasszikus értékek dominálnak, úgy, mint a végletekig hiteles színészi játék és az atmoszféra-teremtés elsődlegessége. A másik típusba azok a jóval populárisabb darabok kerülnek, melyek nagyobb költségvetéssel készülnek, s általában blockbusternek szánják őket. Bár szinte pont az előbb tárgyalt stílusnak az ellentéte, ez a vonulat is valahogy tipikusan japános. Itt a színészek általában túljátszák szerepüket, végletes és egyszerű karaktereket alakítanak, s nagyrészt valami szívfacsaró drámán mennek keresztül. A Riding the Metro valahol ennek a két stílusnak a határán fekszik, de vajon jó-e ez nekük?

A film első ránézésre egyértelműen az utóbbi kategóriába kerülhet, hiszen látszik, hogy japán produkcióhoz képest egész sok pénzből forgathatták. A múltban játszódó jelenetek egyértelműen stúdióban, díszletek között játszódnak, s mint a hasonló filmekben lenni szokott, sajnos ezek a díszletek egyáltalán nem sikerültek túl hitelesre, túlzottan színpadiasak. Minden porcikájukon látszik, hogy vadonatújak, semmi patina vagy a használat minimális jel sem mutatkozik rajtuk. Ez persze szándékolt lehet, hiszen így egy kicsit mesésebb jelleget ölt a film, s jobban elvarázsolja az erre áhítozó nézőt. Aki látta az Always című filmet, az körülbelül be tudja határolni, miről is beszélek. Itt, mintha egy-az-egyben annak a filmnek a díszleteit látnám megelevenedni.

Mindenképpen szót kell ejtenünk még a két főszereplőről, az apáról, s fiáról, illetve az őket alakító Takao Osawa-ról és Shin’Ichi Tsutsumi-ról, akik már nem kisfiúk a szakmában. Osawa-val a Hana and Alice-ben, az All About Lily Chou-Chouban vagy a Crying Out Love, in the Center of the Worldben találkozhattunk, míg Tsutsumi neve főleg Sabu filmjeiből, a D.A.N.G.A.N. Runner-ből, az Unlucky Monkey -ból, a Monday -ból vagy a Postman Blues -ból lehet ismerős az Ázsiafilm olvasóinak, bár manapság inkább olyan nagyszabású filmekben játszik, mint a fentebb említett Always , Miike One Missed Callja, vagy a Lorelei.

Ebben a filmben mindkét színész sajnos messze maga alatt teljesít. Tsutsumi még csak-csak mutat valamit, bár karaktere alapban kidolgozatlan és kiforratlan, egyszerűen nem igazán lehet hova tenni, ki is ő. Elméletileg apjára kéne hasonlítania, de nekem nem sikerült túl sok egyezést felfedeznem kettejük között. Takao Osawa játéka viszont már zavaróan rossz, hiteltelen és túllihegett, egyszerűen a színész nem igazán tudott megküzdeni azzal a kettősséggel, amit a történet megkövetelt volna tőle.

Hogy akkor miért is mondtam, hogy ez nem egészen egy megszokott mainstream film? A történet miatt, ami valójában egy kicsit összezavart. Gyakorlatilag végig egy viszonylag sablonos sztorit kapunk, itt-ott kisebb meglepetésekkel, és tömve dramaturgiai lukakkal. A rendező valami olyan könnyedén veszi az időutazás lefolyását, hogy az embernek csak kerekedik a szeme és keresi az indokot, hogy vajon mi lehet ezzel a cél? Shinohara egyszerűen csak egy pár másodperces jelenettel  - mely egy száguldó metró pilótafülkéjében készült - közli, hogy most utazunk, sőt néhány esetben még ettől is eltekint. A főszereplőnek sem kell a metró, lehet bárhol, bármilyen ruhában, egyszer csak elkezd időutazni és a kis öltönykéjében a múlt egyik pontján találja magát. Arra már nem is térek ki, hogy legtöbbször az ottani embereknek fel sem tűnik, hogy egy korban és stílusban egyáltalán nem odaillő emberrel találkoznak, ami mondjuk a mandzsúriai front lövészárkaiban gubbasztó öltöny-nyakkendős ordinary salaryman esetében már csak nem is zavaró, hanem egyfajta mélyebb gondolatiságot, vagy művésziséget sejtet. Ugyanez jellemző az utolsó nagyjelenetre, ami végképp becsukja a kaput, ötletes, meghökkentő, s ha a színészi játékot is jól sikerült volna elkapni, még azt is mondtam volna, hogy elviszi a hátán az egész filmet. Így viszont ez sajnos nem jött össze.

A Riding the Metrot nyugodtan hanyagolhatja mindenki. Ez a film a két szék közül a földre esett, szerintem a rendező maga sem tudta, mit is akar igazán, így az egész stáb szétesett, ami nagyon meg is érződik. Még a populáris japán drámák szerelmeseinek sem igazán ajánlom, akkor inkább az Always-t, vagy a szintén most elkészült Sugar and Spice-t nézzétek meg. Azokkal mindenképp jobban jártok.