Ázsiafilm

iMDB 

Bár több könyv és film is feldolgozta már azt a témát, mellyel a 2004-ben készült Runin foglakozik, annak még mindig megvan a maga varázsa, egyáltalán nem tűnik lerágott csontnak. Gyakorlatilag Robinson Crusoe óta az ember elemi romantikát érez a lakatlan szigetek, s az ottani élet iránt, s ezt használta ki az egyébként inkább színészként jeleskedő Eiji Okuda is, aki egy száműzöttekkel benépesített paradicsomi szigetre kalauzol el minket e munkájában.

Hogy tovább folytassam a hasonlítgatást, szintén népszerű momentum a témával foglalkozó alkotások körében a magukra hagyott, s szoros összezártságban élő emberek pszichés reakcióinak bemutatása. Elég csak a nagy klasszikust, a Legyek urát említeni, máris egyértelművé válik, hogy ugyan lehet gyönyörű a táj, s eltöltheti az embert a szabadság érzetével, hosszú távon azonban kemény próbatétel túlélni egy ilyen környezetben. Bár nem ennyire konkrétan, s a japán drámák visszafogottságával, de hasonló témát feszeget Okuda is. Ugyan nézőpont kérdése, hogy egy élettel burjánzó, festői szépségű szigeten hogyan éli meg az ember az ott tartózkodást, előbb-utóbb mégis rá kell jönni, hogy így nem lehet senki sem szabad, s lassan pokollá változik a mennyország.

Így éreznek a Runin főszereplői is, egy szerencsejáték miatt elítélt férfi, s egy prostitúcióért száműzött nő. Bár próbálnak megélni, s valamiféle szerelem is szövődik köztük, de ez mégsem élet. Szökni viszont lehetetlen, s akiket rajtakapnak, azok kegyetlen halált halnak a sziget meredek, sziklás partján.

Bár a történet az Edo korban játszódik, ez közel sem egy klasszikus szamuráj film. Inkább azt az új keletű hullámot követi, amit a Sea is Watching vagy Hirokazu Kore-eda legújabb filmje, a Hana is képvisel, azaz nem a nagy harcosok és kiemelkedő személyek, hanem a mindennapi emberek felől közelíteni az elmúl korokhoz. A száműzöttek csendes beletörődését visszhangozza a film visszafogottsága, leszámítva a kétségbeesés pillanatait, melyek viszont így erős kontrasztot képeznek. Ilyenkor már nem kell a rendezőnek vért, illetve semmiféle filmes túlzást bevetni, hogy a képernyő előtt tartsa a nézőt. Így sokkal jobban átélhető a tragédia.

A fentebb taglalt mondanivalót, a bezártságot és az elszigeteltséget támasztja alá a nagyszerű operatőri munka is, mely képes úgy fényképezni a tengerpartot, hogy az gyakorlatilag egy áthatolhatatlan falnak látszódjon. Egy idő után a távolság gátat és nem szabadságot jelent. Szintén jól mutatja be a film alap kettőségét, egyszer a környezet szépségét, máskor ugyanannak a helynek a zord voltát kihangsúlyozva.

A színészek is brilliánsan játszanak, engem egyértelműen a kurtizánt alakító Keiko Matsuzaka játéka fogott meg leginkább. A hölgy mindenképpen figyelemre méltó, hiszen már elmúlt ötven éves, de mégis fiatalos és nőies, letagadhatna vagy 15-20 évet. A játéka viszont egyértelműen hordozza annak a kéjhölgynek a jellegzetességeit, aki mostanra már jócskán túl van virágkorán. Keiko asszony egyértelműen beírta magát ezzel a szerepével a legjobb japán színészek könyvébe, már csak miatta is megéri megnézni a filmet.

Tehát a Runin majdnem, hogy tökéletesre sikeredett, ám sajnos a rendező nem tudott mit kezdeni a film végével. A lezárás meglepően más hangulatú, stílusú és mondanivalójú, mint a film többi része, s rendesen elnagyolt is. Amerikai filmeknél szoktam ilyet érezni, mikor a befektetők beleszólnak az alkotó folyamatba a nagyobb profit elérése érdekében. Itt erről nem igazán lehetett szó, hiszen a Runin nyilvánvalóan nem kerülhetett túl sokba, így erre a befejezésre talán csak Okuda-san rendezői tapasztalatlanságát hozhatom fel magyarázatként.

Ez viszont ne vegye el senki kedvét a filmtől, véleményem szerint a mostanság készült hasonló munkák közül a Runin messze a legjobb, a japán film hagyományait őrző, s mélyítő alkotás.