Ázsiafilm

Az első történetben egy fiatal srác menekül láthatatlan üldözői elől. Mire a zsákutcába eljut és ott meglapul, már teljesen ki van készülve, így amikor lassú, az éjszakai csendben hangosnak tűnő léptek közelednek búvóhelye felé, nem sokat habozik, mielőtt egy vascsővel halálra súlyt - egy vadidegen, fiatal nőt. Aki, miután meghalt, felkel, és énekelni, majd táncolni kezd meglepett gyilkosával... Ez az epizód Sabu filmjeit idézi, komikus drámaisága nagyon groteszkké teszi, az elsőre valóságnak tűnő képi metaforák pedig meglehetősen elvonttá.

 

 

 

A második törénetben ugyanebbe a zsákutcába kerül egy középkorú férfi (valószínűleg egy jakuza), azonban ezúttal az üldözője is felbukkan. Tíz percig csak állnak, pisztolyt szegezve egymásra, de a néző mégsem unatkozik... Érdekes rész, westernfilmes hangulat keveredik az éjszakai, gomolygó gőzzel teli sikátor krimis helyszínével, közben pedig flashback-képekkel egy érdekes párhuzam bontakozik ki. Mégis, talán ez a legkevésbé működő rész, kicsit kevésnek találtam.
A harmadik, befejező történetecske a legjobb a három közül. Főszereplője Asano Tadanobu (akivel Ishii szívesen és gyakran dolgozik együtt), aki egy menekülő gengsztert játszik. Nyomában a rendőrökkel felrohan egy magas épület tűzlépcsőjén, ahol viszont zsákutcába esik. Cselekedni kell, gyorsan túszul ejti hát a tető szélén, lobogó fehér ruhák (gyakori kép japán filmekben...) között üldögélő ártatlan fiatal lányt, és pisztolyt szorít a fejéhez. Hamarosan azonban kiderül, hogy a lány egyáltalán nem bánná, ha meghalna, és most is azért volt a tetőn, mert le akart ugrani. Ez persze jócskán megnehezíti az egyébként is tanácstalan gengszter dolgát, hát még amikor a pisztoly gazdát cserél... Ez a rész a leghumorosabb, az egyszerű, de furcsa helyzetből Ishii mindent kihozott, amit ki lehetett (ebben a remek színészek is a segítségére voltak), aztán egy ügyes befejezéssel lezárta.

 

Érdekes film a Dead End Run, ami azonban furcsaságai ellenére is könnyebben emészthető talán, mint Ishii más filmjei. Az újra felbukkanó motívumok, átutalások, szimmetriák ugyanis furcsa, játékos egységet kovácsolnak a három független történetből. Az első és a második történet például ugyanabban a zsákutcában játszódik, mindkettőben szerepel két, egymás előtt ugyanolyan testhelyzetben heverő ember képe, a még teljesebb szimmetria jegyében pedig az első rész címe az első epizód után, a másodiké pedig a második epizód előtt van kiírva. Az ilyen és hasonló utalásokat észrevenni tényleg olyan, mint egyfajta játékot játszani a rendezővel a film éppen futó jelenetének mondanivalójától vagy hangulatától néha majdnem teljesen függetlenül, és ez érdekes élmény. Elsősorban mégis a Sogo Ishii (és Sabu) filmek kedvelőinek ajánlom a Dead End Run-t, no meg persze azoknak, akik szeretik a meglepő és szokatlan filmeket.