Ázsiafilm

Dicséretesnek tartom azt a viszonylag új, de mára már meghonosodni látszó filmkészítési szokást, mely úgy tűnik, igen nagy népszerűségnek örvend Ázsiában, legfőképp Japánban. A Jam Films trilógiával kezdve indult el az az újszerű gondoltat, miszerint nem feltétlenül szükséges mindig nagy, egész estét kitevő mozikban gondolkodni, inkább adjunk teret a fiatal, kísérletező generációnak, s kisfilmjeikből válogassuk össze a legjobbakat. Miután ezzel elkészültünk nem kell mást tennünk, mint azokat csokorba gyűjtve adjuk közre a nagyérdeműnek. A Zoo is ezt a hagyományt követi, öt rövidke, de annál ütősebb horror-szösszenettel borzolva fel a nézők kedélyeit.

Kazari and Yoko

Kazari és Yoko egy tinédzserkorú ikerpár, akiket anyjuk elég – mondjuk úgy – sajátosan nevel. Míg Kazarit öltözteti, becézget és úgy általában véve imádja, addig Yoko-t szó szerint véve kutyaként kezeli és minden gyűlöletét rá irányozza. Aztán egy nap Yoko megtalál egy elcsatangolt kiskutyát, s visszaviszi gazdájához, aki – számára teljesen szokatlan módon – jó indulattal fordul felé, s emberként kezeli őt.

Elég kemény bevezetője ez a kisfilm az antológiának, talán a legmegrázóbb, bár leginkább érzelmileg kavarja fel az embert. Egyszerre stilizált, de mégis nagyon hihető az a kínzással is felérő „nevelés”, ahogy az anyja Yokoval bánik, tehát az alaphangot kellőképp megadja.

Seven Rooms

Egy középiskolás-forma lány és öccse egy üres, kicsi és koszos cellában ébred, miután emlékeik szerint valaki leütötte őket. A szobácska ajtaja zárva van, de van egy sajátossága. Egy szűk és nem túl mély csatorna szállítja keresztül rajta a szennyvizet, egyfajta toalettként szolgálva a fogvatartottaknak. A menekülési utat keresve a kisfiú elindul a csatornán, s felfedezi, hogy összesen hét szobát köt össze, mindegyikben egy-egy elrabolt lánnyal. Kivéve az utolsót, ami üres.

Sokaknak feltűnhet, hogy a történet elég erősen az amerikai A fűrész című filmre hajaz, de ez hál’ istennek nem baj. Ez is egy borzongató alkotás, emellett néha elég gyomorforgató is, s remekül példázza, hogy egy szobában is lehet jó filmet forgatni.

 
So-far

Egy házaspár autóbalesetben meghal, s 11 éves kisfiuk egyedül marad a lakásban. Jobban mondva maradna, de szülei nem sokkal a baleset után hazajönnek. Egyetlen probléma akad csupán, hogy nem látják egymást, s mindkettő fixa ideája, hogy a másik halt meg a karambolban. A fiukat kérik meg, hogy tolmácsoljon közük, de egy idő után egyszerre csak egyiküket tudja érzékelni, melyet tetéz, hogy szülei gyakorlatilag csak veszekednek egymással.

A So-far valójában egyáltalán nem horror. Se nem nyomasztó, se nem undorító, se nem ijesztő, ellenben egész művészire sikeredett a kivitelezés, és mondanivaló is akad benne bőven. Valahogy mégis illeszkedik a sorba.
 

Hidamari no Shi 

Szintén nem horror, de nem csak emiatt kakukktojás a Hidamari no Shi, mely gyakorlatilag egy klasszikus anime. Bár az alapja CG-vel van megalkotva, az egészet „felülrajzolták” hagyományos eszközökkel, így talán csak a mozgáson látszódik meg a számítógép használata. A történet egy kiborgról szól, és elég róla annyi, hogy asimovi témákat és mélységeket feszeget.

Zoo 

Bár ez a címadó munka, mégis talán a legkevésbé sikerült, legalábbis engem ez fogott meg legkevésbé. Egy fiatalembert ismerhetünk meg benne, aki féltékenységből megöli barátnőjét, majd minden nap készít az arcáról egy fényképet.

Igazság szerint az egész valahogy lóg a levegőben, se eleje, se vége és valójában a mondanivaló is eléggé kibogozhatatlan. Egyetlen jelenet viszont elég komolyra sikeredett, aki megnézi, tudni fogja melyik.

 
A kisfilmek mást követelnek meg az alkotóktól, nemcsak hosszuk, hanem számtalan más momentum miatt is. Így persze mást is adnak a nézőnek, s ezért érdemes őket megnézni. Nem olyan megterhelők, mint egy egész estés film, de legalább annyira szórakoztatóak. Ha nem tetszik, akkor pedig lehet ugrani a következőre.