belépés∆

Linda Linda Linda (2005)

 
 

Manapság nagyon trendi lett japánban az a tiniknek szóló stílus, melyben általában a főszereplő fiatalok számukra teljesen szokatlan helyzetben kell, hogy helytálljanak. Az egyik első ilyen alkotás a nagysikerű Waterboys volt, melyben középiskolás fiúk próbálták elsajátítani a szinkronúszás rejtelmeit. Igazán nagy népszerűségre valamiért azonban az olyan művek tettek szert, melyben a központi motívum a zene. A Swing Girls jazz-brasst alakító lányai, az Iden & Tity önmagát kereső rockerei, vagy a Nana teenager énekesnője mind tökéletes példák erre, akárcsak az egyik legújabb ilyen mozi a sorban, a Linda Linda Linda.

A film egyből egy „komoly” problémával indul: egy éppen megalakult lányzenekar azonnal fel is bomlik, mivel a gitárosnak eltört az egyik ujja (valójában csak az éppen kimanikűrözött kezét akarja megóvni), illetve két másik tag között is komoly nézeteltérés támadt (ahogy az nőknél szokás). A közeledő fesztiválon való fellépés azonban sürgeti a lányokat, próbáljanak összehozni pár embert a kilépők helyébe. Így kerül a képbe egy új gitáros, aki valójában zongorista, és egy koreai cserediák, aki amellett, hogy soha nem játszott zenekarban, nemhogy énekelni, de még csak beszélni sem tud rendesen japánul. Mindenesetre nincs mit tenni, megér egy próbát, hátha összejön a dolog.

A fentebb említett tini-filmek sorában üdítő színfolt a Linda Linda Linda. Mindazok a klissék, mely azokra jellemezőek voltak, úgy mint a tagok közti viszálykodás, a legyőzhetetlennek látszó próbatétel, vagy az összefogás hatalma, teljesen hiányoznak a filmből. Ez egy lassú, kedves és emberközeli film, melyben nem oldódnak meg a hétköznapi élet problémái, és nem emeli a hősöket emberfeletti szférákba. Nem próbálja elhitetni, hogy bármennyire kitaszítottnak, vesztesnek, perifériára szorultnak érzed magad, ha megtalálod a fantasztikus lehetőséget, teljesen megváltoztathatod az életed. A rendező kicsiben gondolkodik, a cél is csak a helyi iskola fesztiválját lezáró rock koncerten előadni három rövidke punk-rock számot (melyeket egyébként a Japánban kultikusnak számító banda, a The Blue Hearts adott elő egykoron). Ennek megfelelően a fényképezés rendkívül visszafogott, kifejezetten puritán. Nincsenek éles, rágógumi színek, melyek tönkreteszik a képcsövet, vagy vad, hirtelen vágások, illetve a helyszínek között való őrült ugrándozás. A kamera szinte alig mozdul, s hosszan elidőzik egy-egy jeleneten, melyekben egyébként a bravúros dialógusok hegyei sem kápráztatják el a nézőt.

Ennek ellenére a film mégsem üres, s ezért egyértelműen a négy főszereplő lány okolható. Mindegyik egy-egy jól kitalált karaktert személyesít meg, melyek mind magukban, mind pedig az együttesen belül megállják a helyüket. Bár a kritikák többsége igazából az énekesnőt, Son-t, alakító koreai színésznőt éltetik leginkább, sőt, az általános vélekedés szerint ő hordozza a hátán az egész filmet, szerintem a többi lány is legalább ennyire megállja a helyét, s legalább annyira szórakoztató figurát hoz, mint társuk. Mindenki megtalálhatja számára a kedvencet a bandában. Ettől függetlenül Du-na Bae szerepeltetése igen jót tett a filmnek. Egyrészt tényleg nagy rutin van már a háta mögött, hisz nem kisebb filmekben szerepelt eddig, mint a Barking Dogs Never Bite, a Sympathy for Mr. Vengeance, vagy a hasonló kvalitással, s stílussal megáldott Take Care of My Cat. Legtöbbünknek azonban leginkább a 2006-os nyár szuperprodukciójából, a The Host-ból lehet ismerős. Azt is a számlájára írják, hogy a 2002-es Futball Világbajnokság óta, melyben mindkét ország fogadó fél volt, a koreai szappanoperák, filmek és egyéb merchendanise nagyon nagy sikernek örvendenek a szigetországban. (A Host például könnyedén megelőzte a japánok blockbusterét, a Umizaru-t a jegypénztáraknál.)

Sokaknak fontos lehet, így nem lehet elmenni mellette szó nélkül, hogy a zenéért és a soundtrackért a Smashing Pumpkins egykori frontembere felelt. Egyébként, ha már a zenénél tartunk, a muzsikához kicsit értő embernek nagyon jól eshet, hogy a lányok valóban játszanak a hangszereken, s pont azt halljuk, amit épp előadnak. Szerencsére nincs az a szörnyű kamuzás, amit sok filmben tapasztalhatunk, hogy vagy nem mutatják a zenész kezét, vagy csak azt mutatják, vagy, ami a legrosszabb, hogy minden látszódik, kifejezetten az, hogy a színésznek lövése sincs a hangszerhez, aminek egyébként a film szerint a mestere.

A Linda Linda Linda engem leginkább a szintén nemrég készült, s váratlan sikert hozó Kamome Shokudó-ra emlékeztet kivitelében, s hangulatában, bár a téma merőben más. Könnyed, őszinte, szórakoztató film, mindenféle ripacskodás és felhajtás nélkül, mely a jó színészeknek és a nagyszerű rendezésnek köszönhetően megmelengeti az ember szívét, s szerez néhány kellemes órát a nézőnek.

 

Hozzászólások   

#1 Guest 2007-07-17 15:15
Este néztem meg... nagyon ari kis film, tetszett, hogy semmi kamuzás nem volt benne, akár holnap megtörténhetne valahol, életszagú :-)
Bár a Swing Girlst meg pont azért szeretjük, amilyen :-)
OST le is ugrott azonnal :-) + kiadtak még egy lemezt, We are Paran Maum címen (nekem ez volt meg legelőször) azt is lehúztam. Elég sittesen szól (tényleg nem zsenik a hangszereken), de nagyon jópofa (lejátszómon bérelt helye van :-))

A hozzászólás nem engedélyezett, regisztráció és bejelentkezés szükséges.

Cikkek találomra

Bangkok Dangerous (1999)

Bangkok Dangerous (1999)

  A Pang tesók filmjei gyakran megosztják a közönséget. Véleményem szerint a The Eye sikeresebb lett, mint amit megérdemelne, míg a Re-cycle nem kapott ilyen kedvező fogadtatást. Mikor nézni kezdtem a Bangkok Dangerous-t, már az első...

Eli, eli lema, sabachthani? (2005)

Eli, eli lema, sabachthani? (2005)

iMDB  Abszolút rétegfilm. Lehet szeretni, lehet utálni, de azt nem lehet rá mondani, hogy rossz, maximum, hogy nagyon távol áll az embertől. Az emberek döntő többségétől. 2015-ben az emberiséget különös vírus pusztítja, öngyilkosságba hajtva azt,...

Mizoguchi Kenji (1898-1956) - 3. rész

1940-ben a rendezőnek sikerült bekerülnie a kormány filmbizottságába, amire már régóta vágyott, ám sajnos ez csak egy olyan korban sikerülhetett neki, melynek eszmerendszere nem protezsálta a szabad gondolkodást, hanem inkább egy merev szabályrendszert szeretett volna...

Nemuri Kyoshiro 5 - Sword of Fire (Enjoken) (1965)

Nemuri Kyoshiro 5 - Sword of Fire (Enjoken) (1965)

   IMDb Az elzárkózó Japánban a csempészés és a kalózkodás mindig jó üzlet volt, mert nagy volt a kereslete a külföldi holmiknak. A gyors gazdagodás reménye sokakra hatott csábítóan, de a Shógunátus kalózt és szamurájt egyformán büntetett...