A második rész sajnos jóval gyengébb lett, mint az első. Már eleve egy óriási “bakival” kezdődik, ugyanis az első részbeli események úgy nagyjából 1894 környékén játszódtak, itt meg hirtelen 10 év eltelt. Hogy Yuki külleme nem változott, az még belefér, de hogy 10 évig hol voltak a rendőrök, az már érdekesebb kérdés. Vagy csak senki se tudott számolni a forgatókönyvírók közül? Végülis a történet szempontjából nem olyan fontos, de látványos hiba, az biztos. A másik probléma, hogy hová lett a filmből a bosszú? Egy kicsi ugyan van belőle, de közel sem olyan erőteljesen átélhető, mint a korábbi filmben. Van helyette viszont politika, ami azonban nem olyan izgalmas, így a történet jóval kevéssé lebilincselő.


A csatajelenetek terén igyekeztek újat mutatni. Többször is előfordul, hogy Yuki 10, vagy még több ellenséggel vív meg, ami azonban sokszor megmosolyogtató apró jelenetekbe torkollik. Például rögtön a film elején a kamera előtt futnak egy csomóan, miközben a kamera folyamatosan megy hátrafelé és aki “utoléri” a kamerát, az furcsa mozdulatokkal próbálja ugrálva kikerülni. Ez sokkal inkább szórakoztató, mint hiteles csatajelenet. De amikor némileg távolabbról mutatnak egy hasonló jelenetet, ott is vígan lehet szórakozni a háttérben tornázó és a sorukra váró harcosokon, mialatt társaikat halomra vagdossa Yuki. Az egész csúcspontja azonban a “Rambo” rész, amikor a saccra 50 ellenség előtt már “leteszi” a fegyvert. Sajnos túl lett húzva és túl nagyot akartak mutatni ezekkel a jelenetekkel és így lerontottak a hangulaton egy keveset. Van viszont a filmben egy erotikus jelenet, ami az első részből kimaradt, így ez a film is mehet a sexploitation gyűjtők ereklyéi közé.


De hogy ne csak lehúzásból álljon az ajánló, érdemes megjegyezni, hogy sokkal szebb a kivitelezés, mint az első részben volt. Ez persze lehet, hogy az esetleges nagyobb költségvetésnek, vagy a modernebb eszközöknek köszönhető, amiket a felvételeknél használtak, de számottevően javult a képminőség. A nagyszerű cinematográfia továbbra is megmaradt, látványos jelenetekben továbbra sem szenved hiányt a néző (pl. Yuki iszik egy folyóból, a kezétől nem messze pedig nagy véres folt “úszik” lefelé), ugyanez elmondható a zenéről is, ami akárcsak az első részben, fele-fele arányban áll a jellegzetes “enka” zenékből és a korabeli japán filmekre tipikusan jellemző jazz darabokból. Mindezek mellett pedig ott van az egészben a lényeg, Kaji Meiko játéka, aki ezúttal is hideg és könyörtelen. A politikai helyzet elemzésére pedig ezúttal is rajzokat használtak fel, érdekes hangulatot teremtve vele, hasonlóképpen az egyik lázadó visszaemlékezéseihez, amiket pedig fekete-fehér "korabeli" állóképekkel ábrázoltak.
A film tehát jóval gyengébb, mint az első rész, de aki szerette azt, annak érdemes ezt is megnéznie, már csak a harcok, valamint a hangulat miatt is.