Főszereplők: Ichikawa Raizo; Hongo Kojiro; Nakamura Tamao

Rendezte: Kenji Misumi

(1960, színes, 106 perc)

A híres "The Great Buddha Pass" című regény sorozat alapján készült trilógia első része, mely jobban közelít a mű eredeti világához, mint a közismert "Sword of Doom". A hidegvérű gyilkos, Tsuke Ryunosuke kalandjai számos alkotót megihlettek. Mivel a történet alapvetően megegyezik a Sword of Doom-mal, nem kívánom részletezni, akiket érdekel keressék fel azt az ismertetőt. Sajnos az összehasonlítás miatt képtelen leszek elkerülni némi spoiler elemeket!

Kenji Misumi más felfogásban közelít a műhöz, mint azt Okamoto Kihachi tette. Míg az utóbbi úgy csoportosította a regényfolyam elemeit, hogy a társadalomkritikai rész domináljon, és jelképszerűen működjön, ez a változat inkább a karakterekre koncentrál, fontos eleme a történet továbbépíthetősége. Ennek ellenére mintegy 90%-ban azonos a történet az első részben, sőt nagyon úgy tűnt a forgatási helyszínek is sokszor megegyeztek. Viszont nagyobb szerepet kap Hama, a történet tragikus női alakja, a malomban élő árva szolga is felértékelődik, sőt Ryonosuke apjának szerepe is egyértelműbb. Ebben a változatban a főhős egyértelműen gonosz lélek, aki kedvtelésből öldösi a hágón átutazókat. Új elem, hogy belép a történetbe Hana hasonmása, aki a második részben nagy szerephet jut. Megtudjuk, hogy a főhős kisfiát megmentik. A Shinsengummi parancsnokok belső viszálya és benne Ryunosuke szerepe is másként jelenik meg. A hagyományos bosszú motiváció sokkal erősebb hangsúlyt kap. Ennyiből talán már kitűnik, hogy a nagymértékű egyezés ellenére sem unalmas a film annak sem, aki ismeri a másik változatot.

Ichikawa teljesen más főhős mint Tatsuya Nakadai. Nem annyira robosztus, elemi erejű, inkább kígyó simaságú, de ugyanolyan hideg jellem és halálosan veszélyes. Elképesztő, csak a teste játszik és a szeme, az arca olyan, mintha műanyagmaszkot hordana, végig rezzenéstelen. Egyiptomi stílusra festett, oldalra húzott szeme is a kígyóhatást erősíti. Misumi elképesztően bánik a színekkel. Ryunosuke jeleneteinél pazar bevilágítás mellett a hideg színek uralkodnak, ahogy eltűnik a színről a kép megtelik meleg, érző színvilággal, szinte kivirul a környezet. Egyébként is, mint szinte minden filmjében Misumi nagyon erőteljes, rövid képeket vág be a természetből, mintegy ellensúlyozva az emberek rideg társadalmát. A harci jeleneteknél a rendező - és ezáltal a néző is - elegáns távolságot tart. A kamera szenvtelenül mutatja a halált, de nem megy elég közel ahhoz, hogy a nézőt elkaphassa a harci láz. Az Okamoto változat pont attól olyan erőteljes, hogy úgy érzi az ember, ott van a harcoló felek között. (A nagy leszámolásjelenet a végéről itt ki is marad.) A lezárás viszont hasonlóan homályos, nyilvánvalóan a folytatásra utal.

Érdekes, hogy a két rendezői felfogás miatt mennyire más a történet hangulata. A regény viszont nem véletlenül lett ennyire népszerű, igen jól van megírva. Érdemes beszerezni ezt a változatot is.