Ázsiafilm

A japán filmművészetben az az egyik legszebb, hogy ragaszkodik hagyományaihoz. Gyakran a fiatal rendezők, még ha más a stílusuk és más a trend is, szinte kötelezőnek érzik, hogy készítsenek egy filmet, mely a hagyományos vonalat követi. Az egyik ilyen, még a ’30-as évektől eredeztethető jellemző stílus a mindennapi élettel foglalkozó és a hétköznapokban elmerülő, általában a nyugati ember számára lassú és unalmas dráma. Ehhez a műfajhoz nyúlt legutóbb az addig szinte teljesen más vizeken evező Sabu is Shisso című filmjével, de az első filmes Taro Hyugaji is itt kötött ki, melynek eredménye a Taga Tameni lett.

A film főszereplője egy fiatal fotográfus, Tamio, akinek már apja és nagyapja is ezzel a szakmával foglalkozott. A fiú, amilyen magányos farkas, annyira hirtelen lesz szerelmes egy lányba, Ayakoba, akit egy gyermekkori, közös barátjukon keresztül ismer meg, aki történetesen szintén lány. Tamio és Ayako nem aprózzák el a dolgot, a lány terhes lesz, így sebtében el is jegyzik egymást. Az idillbe azonban belerondít egy némileg szociopata kiskorú, milliomos apuka által egyedül nevelt, az anyja által elhagyott fiú, aki teljesen érthetetlen okból leszúrja a lányt. A srácot gyorsan el is kapják, mivel azonban még nem töltötte be a 20. életévét, csak nevelőotthonba kerül, és nem szembesítik az elhunyt lány családjával sem.

A film mindent magán hordoz, ami a japán drámákra annyira jellemző. A felszínen olyan, mint egy családi videó. Nincs semmi kihívó, vagy hatásvadász elem benne, átlagemberek átlagproblémái állnak a középpontban. A film mégis sokkal emberközelibb, mint bármely más mozi. Egy pillanat alatt ott lehetünk a fotó-stúdióban és fényképezhetjük az életük különböző fontos momentumait megörökíteni akaró embereket. Ha most valaki felsóhajt, hogy mások családi albumait lapozgatni rémesen unalmas, tehát ez a film sem lehet sokkal jobb, annak azért elmondom, hogy ez mégiscsak egy film, tehát ott van a művészi megformáltság és a mondanivaló, mely egyből izgalmat visz a képnézegetésbe is.

A Taga Tameni nemzetközi címe Portrait of the Wind. A film mondanivalója is valami hasonló. Arra szeretne rávilágítani, hogy nagyon sok minden van, amit nem látunk, de ott van, és jelentéssel bír. Az, hogy milyennel, csak rajtunk áll. Ezt hordozza magán a film egyik központi, visszatérő figurája is, Niké ókorban készült szobra, mely a Louvre-ban található, egy másolatát pedig Tamio is őrzi. Bár a szobornak nincs meg az egyik keze, illetve a fejrésze sem, mivel elveszett az idők folyamán, mégis egy rettentően szép, és dinamikus alkotás. Legnagyobb vonzereje viszont abban rejlik, hogy már több generáció próbálta elképzelni, hogy is festhetett az eltűnt arc, milyennek formálhatta meg az ókori szobrász a győzelem istennőjét. Ugyanezt a technikát alkalmazza egyébként a rendező is, aki rájött, hogy a képernyő csak egy nagyon kis szeletét tudja megfogni a valóságnak. Taro Hyugaji ezen filmjében sokkal több van, amit az objektív nem tudott bekeríteni, sokkal több van a képernyőn kívül, mint amit mi magunk előtt látunk.

A film főszerepét Asano Tadanobu alakítja, aki pontosan olyan, mint legtöbb filmjében, itt viszont nagyon sokat számít szótlansága. Sokkal többet jelent, amit a szeme mond, s ez a film záró jelenetében ki is domborodik. A zenét egy szóló zongora szolgáltatja, ami kevésnek tűnhet, de ebbe az atmoszférába pont beleillik. Sokkal jobban kiemeli a kis emberek drámáját, mintha nagyzenekari művet komponáltak volna alá. Annak ellenre pedig, hogy családi videóhoz hasonlítottam fentebb a filmet, a kivitelezés és fényképezés szép, de azért nem az a színes szagos valami, amit mondjuk a koreai filmeknél megszokhattunk.

Ennek a filmnek a megítélése nagyon szélsőséges lehet, úgyhogy inkább azoknak ajánlanám, akik veszik a fáradságot, hogy aktívan részt vegyenek egy filmben, miközben nézik, ismerik és szeretik a japán drámák atmoszféráját, és nem ijednek meg azoktól a dolgoktól, amiket nem látnak, csak éreznek vagy gondolnak.