Az Intentions of Murdert Imamura egyik legerősebb filmjeként tartják számon, mégis ritkán emlegetik, és sokan sem is szeretik igazán. Ennek oka az lehet, hogy a film igen hosszú, nehezen emészthető, de aki rászánja az időt és az energiát, annak meghálálja a fáradozást.

A filmben Imamura több témája is feltűnik, legerősebben talán az, mely a japán nők helyzetével foglalkozik. A főszereplő, Sadako, egy paraszti családból származó, amolyan tenyeres-talpas hölgyemény, mint ahogy többször is elhangzik a filmben, egy kövér tehén. A lány egyfajta élettársi viszonyban él egy férfivel, mely kapcsolat inkább amolyan rabszolgatartásra emlékeztet. Annak ellenére azonban, hogy van egy közös fiuk is, a férfinek esze ágában sincs elvenni a lányt s emellett van egy szeretője is, aki viszont szinte a bolondulásig szerelmes belé. Ebbe a nem túl idilli képbe robban bele egy betörő, aki amellett, hogy elrabolja Sadako félretett pénzét, meg is erőszakolja a lányt. Bár Sadako előbb öngyilkos akar lenni, lassan rájön, hogy beleszeretett a betolakodóba, s az is kiderül, hogy ez az érzelem nem egyoldalú.

A film japán címének literális fordítása Szentségtelen Vágy. E cím némileg félrevezető, mert ugyan van benne szex, de nem az áll a központban, illetve még messziről sincs a műnek semmi köze a később jelentkező sexploitation, illetve noonploitation irányzatokhoz. Itt egy nagyon komoly munkával állunk szemben, mely több síkon is értelmezhető és értékelhető. Én nem bocsátkoznék az egyes értelmezési lehetőségek mélyreható boncolgatásába, csak megemlíteném a főbb vonalakat.

Az első és legfontosabb, amit egyből észrevehet mindenki a filmen, egyfajta feminista jelleg. Itt ismét óvnék mindenkit attól, hogy ezt az angolszász országok némileg felszínes „hordjanak a nők is nadrágot és dolgozzanak fémöntödében” típusú mozgalmainak mondanivalójával keverjük össze. Imamura a kérdést sokkal érzékenyebben és emberi léptékkel kezeli. Nála a feminizmus nem más, mint hogy a nők többek egyszerű állatoknál, s a XX. század második felében a japán férfiaknak nem ártana végre észrevenni ezt. Sadako is egy teljesen átlagos nő, az elesett fajtából. Van rajta egy kis súlyfelesleg, az esze sem vág valami fényesen, nincs nőies mozgása vagy csábos mosolya. A színésznő, Masumi Harukava csodálatos játékának köszönhetően mégis ott van benne az az elemi erő, mely minden nőt kívánatossá tud tenni. Bár a film elején még nem lát az ember semmit ebben a szerencsétlen lányban, ahogy múlik az idő egy-egy kivillanó comb, vagy egy szeretkezés közben nedvessé és duzzadtá váló ajak hatására teljesen megváltozik a bennünk kialakult kép róla. Ezt erősíti Imamura azzal, ahogy a betolakodó közeledésének hatására Sadako lassan tudatára ébred saját erejének, s képessé válik szembenézni zsarnokával. Természetesen ez sem úgy történik, hogy az asztalra csap és vissza sem nézve hátrahagyja addigi életét, hanem csak szépen-finoman, hogy az óvatlan néző el is vétheti a pillanatot.

A másik fontos mondanivaló itt következik, ez pedig az a kérdés, ami a japán embereket a mai napig vagy tudatosan, vagy anélkül, de komolyan foglalkoztatja. Japánban nagyon erős a társadalmi kohézió, amit egyébként rendkívül gyors fejlődésüket egyik alappillérének is tartanak, de sokszor igen nagy problémákat okoz, főleg az egyén életében. Sadako is egyfajta malomban őrlődik, hiszen nem tudja eldönteni, hogy kövesse-e szerelmét Tokióba és hagyjon maga mögött csapot – papot, vagy teljesítse kötelességét, és segítse tovább élettársát és gyermekét. Ezt mutatja a többszöri öngyilkossági kísérlete is, melyek után szinte zökkenőmentesen végzi tovább a ház körüli munkát.

A fent említett témákon túl még sokat felfedezhetünk a filmben, olyanokat, mint Japán rohamos modernizációja (akárcsak Ozu Good Morning c. filmjében), az ezzel járó egyre több beteg ember, vagy a nyugat hatása a szigetországra. A film nagyon tömör mind narratív, mind képi mondanivalóban, úgyhogy aki szereti komolyan boncolgatni a filmeket, az neki is eshet gyorsan.

A film bár hosszú, inkább fárasztó, mint unalmas, hisz a gyönyörű, szélesvásznú fényképezés is már elég ahhoz, hogy lekösse az embert, aki néha céltalanul bolyong a történet szövevényeiben, amit Imamura néha egy – egy holtvágánnyal is kiegészít. Nem fogunk könnyű szórakozásra lelni, azonban ezért kárpótol az, hogy utána sokáig emészthetjük magunkban a látottakat, s minden egyes újabb megragadott momentum a felfedezés örömével fog megajándékozni minket.