Shakespeare munkásságát dícsérték már sokan sokféleképpen, én ettől most eltekintenék, talán annyit azonban feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy az eredeti mű remek kiindulási alap bármihez, de ha nem elég jó a rendező és a forgatókönyvíró, aki feldolgozza a történetet, akkor az újraértelmezés elveszti az eredeti varázsát. Kurosawa azonban szokásához híven ezen a téren is tökéletességre törekedett és egy négytagú csapattal készítette el a színmű szamurájkori adaptációját. A színműves hatás megmaradt, főleg az épületek belterében felvett jelenetek tűnnek kicsit színpadiasnak, de ez abszolúte nem hiba, sőt, inkább hozzáad a történet élvezhetőségéhez. Persze ehhez remek színészek is kellenek, akik a kicsit túljátszott szerepeket is remekül tudják hozni. A Lady Asaji-t alakító Yamada Isuzu és Mifune Toshiro személyében ezek a színészek rendelkezésre is álltak, elsősorban Mifune alakítása emlékezetes, az eleinte a felesége szavait csak döbbenten villogó szemekkel fogadó Washizu a későbbiekben egyre inkább becsavarodik és a végén már sátáni kacajok kíséretében ordítja el a véleményét. Zseniális!

Kurosawa filmes repertoárjából is gazdag képet kaphat a néző. A szokásos „wipe-effect” mellett az időjárásból ezúttal a köd kapja a leglátványosabb „szerepet”, de a Pókháló erdőben szakadó eső is látványos lett (Washizu meg is jegyzi, hogy ilyen időt még nem látott). A film végén látható híres nyilas jelenet is jellegzetes, a Mester profi íjászokat szerződtetett le a leforgatására, akik Mifune mellett néhány centire lövöldözték ki a nyilakat, így téve élethűbbé a hatást. Toshiro arca talán nem véletlenül tükrözött halálfélelmet, a kézmozdulatai pedig célzottak voltak, először mindig megmutatta, merre fog menni, hogy az íjászok tudják, hova ne lőjenek. A „testébe fúródó” nyílvesszők persze sérülést nem okozó, bambuszból készített álnyilak voltak.