Véres trón (蜘蛛巣城) (1957)
Kurosawa Akira előszeretettel dolgozott fel színműveket és regényeket a világirodalom klasszikusaitól, a történeteiket átültetve Japánba. William Shakespeare színművei közül a Lear királyt késői remekművében, a Ran-ban ültette át a történelmi Japán világába, míg a Macbeth-et az 1957-ben forgatott Véres trón-ban értelmezte újra. A történet főhőse egy szamuráj, bizonyos Washizu (Mifune Toshiro), aki legjobb barátjával és harcostársával éppen egy győztes csata után megy a nagyúr színe elé, azonban út közben a Pókháló erdőnek nevezett dzsungelben egy szellemmel találkoznak, aki megjósolja nekik a jövőt. A jóslat kedvükre való, bár eleinte kétkednek benne, azonban hamarosan egyre több minden válik valóra belőle. Washizu felesége, Asaji asszonyság néhány igencsak fontos dolgot másképp lát, mint az ura. Washizu eleinte ellenkezik az asszony ötleteivel, de hamarosan rájön, hogy van bennük logika. Tetteinek következményeit viszont egyre nehezebben viseli, ezért ismét megpróbál jóslatot kérni a kísértettől.
Shakespeare munkásságát dícsérték már sokan sokféleképpen, én ettől most eltekintenék, talán annyit azonban feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy az eredeti mű remek kiindulási alap bármihez, de ha nem elég jó a rendező és a forgatókönyvíró, aki feldolgozza a történetet, akkor az újraértelmezés elveszti az eredeti varázsát.
Kurosawa azonban szokásához híven ezen a téren is tökéletességre törekedett és egy négytagú csapattal készítette el a színmű szamurájkori adaptációját. A színműves hatás megmaradt, főleg az épületek belterében felvett jelenetek tűnnek kicsit színpadiasnak, de ez abszolúte nem hiba, sőt, inkább hozzáad a történet élvezhetőségéhez. Persze ehhez remek színészek is kellenek, akik a kicsit túljátszott szerepeket is remekül tudják hozni. A Lady Asaji-t alakító Yamada Isuzu és Mifune Toshiro személyében ezek a színészek rendelkezésre is álltak, elsősorban Mifune alakítása emlékezetes, az eleinte a felesége szavait csak döbbenten villogó szemekkel fogadó Washizu a későbbiekben egyre inkább becsavarodik és a végén már sátáni kacajok kíséretében ordítja el a véleményét. Zseniális!
Kurosawa filmes repertoárjából is gazdag képet kaphat a néző. A szokásos „wipe-effect” mellett az időjárásból ezúttal a köd kapja a leglátványosabb „szerepet”, de a Pókháló erdőben szakadó eső is látványos lett (Washizu meg is jegyzi, hogy ilyen időt még nem látott). A film végén látható híres nyilas jelenet is jellegzetes, a Mester profi íjászokat szerződtetett le a leforgatására, akik Mifune mellett néhány centire lövöldözték ki a nyilakat, így téve élethűbbé a hatást. Toshiro arca talán nem véletlenül tükrözött halálfélelmet, a kézmozdulatai pedig célzottak voltak, először mindig megmutatta, merre fog menni, hogy az íjászok tudják, hova ne lőjenek. A „testébe fúródó” nyílvesszők persze sérülést nem okozó, bambuszból készített álnyilak voltak.
A történet időtlen, a film nagyszerű, megtekintését ajánlom mindenkinek!
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.