Ázsiafilm

 iMDB 

 Imamura Shohei e kései darabja regényadaptáció, mégpedig egy bizonyos Masuji Ibuse nevű író könyvéből készült. A film címe, Fekete eső, az atombomba azon utóhatását takarja, mikor is hamutól fekete radioaktív felhőszakadás teríti be a robbanás környékét. A főhősnőt is ez az eső kapta el 1945. augusztus 6-án, mikor az amerikai hadsereg atomot robbantott Hiroshima légterében.

Ez a film ott kezdődik, ahol sok filmnek vége szakad. Már megszokhattuk, hogy általában egy hatásvadász mozi úgy épül fel, hogy előbb szépen, egyesével megismerjük azokat a karaktereket, akikkel a szerencsétlenség végül majd megtörténik. A Kuroi Ame-nak viszont alig van bevezetője, csak egy pár snittet kapunk abból, hogy is kezdődhetett az a bizonyos nap abban a bizonyos japán városban. Aztán jön a robbanás és az azóta már semmi mással össze nem téveszthető gombafelhő. Akkor viszont az emberek még csak találgattak, vajon mi történhetett. Ahogy a film három főszereplője végigvágja magát a bomba által porig rombolt, összeégett, és sokkos állapotban lévő vagy halott emberek által beborított utcákon, a néző képet kaphat róla, milyen is a földi pokol. Ezután öt évet ugrunk az időben, az ’50-es évek elejére.

Imamura e világhírű filmje a hiroshimai atomrobbantás utóéletével foglalkozik. Bemutatja azt, amiről addig csak kevesen beszéltek, tudniillik, hogy nem csak maga a detonáció követelt rengeteg halálos áldozatot. Akik a robbanás közelében voltak azonnal meghaltak, vagy csak rövid ideig szenvedtek. Akik viszont távolabb tartózkodtak akkor, azok akár még évekig is tovább éltek, és várták, mikor hatalmasodik el rajtuk a sugárfertőzés. Ezen embereknek a szenvedésébe, létbizonytalanságába és hősiességébe nyújt bepillantást Imamura egy kis család példáján keresztül.

Nem igazi családról van azonban szó. A család harmadik tagját, a huszonéves Yasuko-t az idősebb házaspár csak magához vette, mivel az a férj – robbantásban meghalt - nővérének gyermeke. Bár a férfin már jelentkeznek a betegség jelei, eltökélt szándéka, hogy kiházasítja a lányt, mielőtt őt elérné a halál. A baj csak az, hogy a kérők sorra megfutamodnak, mikor kiderül, hogy Yasuko ott volt a városban a robbantás idején.

Érdekes az a technika, ahogy Imamura megpróbálja átéreztetni a nézővel ezen emberek szívszorító életét. Nincsenek drámai jelenetek, magasztos zenei aláfestés és hasonlók. Ehelyett a rendező megpróbálja nagyon közel hozni a karaktereket a nézőhöz, hogy közvetlen közelből szembesüljünk azok fájdalommal teli érzéseivel. Itt egyértelműen látszik mindaz a tudás, amit Imamura mestere, Ozu Yasujiro mellett szedett fel. Hétköznapi emberek szinte teljesen unalmas mindennapjait mutatja be, ám ez már régen nem mono no aware, hiszen minden percben ott lapul a háttérben az a nyílt titok, ami nem csak az újjáépülő város lakóit, hanem a szereplőket és a nézőt is összeköti.

Az atmoszféra-teremtés másik zseniális eszköze, hogy bár a film 1989-ben készült, teljes egészében fekete-fehér, és minden momentumában az ’50-es éveket idézi. A fényképezéstől a zenén keresztül egészen a színészi játékig a filmben minden archaizál. Gyakorlatilag képtelenség felfedezni benne olyan elemet, ami a ’80-’90-es évekre utalna. Imamura tökéletes munkát végzett.

Imamura mestermunkája a hagyományos japán film minden pozitívumát magán viseli és maga is tovább öregbíti azt. Semmi esetre sem szabad azonban összekeverni az ugyanabban az évben kiadott, szintén Japánban játszódó, ám Ridley Scott által rendezett, és Michael Douglas főszereplésével készült amerikai akciófilmmel.