Ázsiafilm

iMDB 

Hirokazu Kore-edát a modern japán film egyik legkomolyabb képviselőjeként lehet számon tartani. Eddigi munkái mind erősen art-house művek, de ettől függetlenül nem izzadságszagúak, könnyen lehet őket követni és értelmezni. Témaválasztása mindig sajátos, ami már kulcs a sikerhez. Az öngyilkos szekta hozzátartozóinak találkozása a Distance ben, a halál utáni élet bemutatása az After Life ban, vagy az anyjuk által magukra hagyott gyermekek igaztörténete a Nobody Knows ban, mind könnyedén megfogják, lekötik a nézőt. Kore-eda legutóbbi munkájával, a Haná-val azonban más vizekre evez, egy sokkal hagyományosabb műfajban, a szamurájfilmben próbálja ki magát.

Hogy magához azért valamilyen szinten hű maradjon, ismét egy igaz történetet vesz elő, akárcsak a Distance vagy a Nobody Knows esetében, viszont most visszanyúl egészen az Edo korszakig, 1702-ig. Egy fiatal szamuráj, Soza, apja gyilkosát keresve letelepedik Japán akkori fővárosának, Edonak egy lepusztult peremkerületében. Itt egyrészt szép lassan megismerkedik a nincstelen, ám annál szeretetreméltóbb szomszédaival, illetve sikerül szerelembe esnie egy fiatal özveggyel is. Hogy fenn tudja tartani magát magániskolát nyit, ahol írást-olvasást oktat az utcácska lakóinak, s némi súrlódás után egész jól beilleszkedne, mikor feltűnik apja gyilkosa, mégpedig annyira közel, hogy nem lehet nem észrevenni.

Bár a bevezetőben hagyományos szamurájfilmről írtam, ez nem teljesen igaz. Kore-eda egy új húrt pendít meg, egy másfajta megközelítést alkalmaz, mint amit eddig megszokhattunk a hasonló filmektől. Még Yoji Yamada 2002-es Twilight Samurai-a, illetve Hidden Blade-je is valamiféle pátosszal, heroizmussal ruházta fel a szamurájokat, a klasszikusokról nem is beszélve, ebben a keserédes dráma/komédiában erről már szó sincs. Itt már ez a kardforgató kaszt háború híján elvesztette azt a feladatot, ami létjogosultságot adott neki a társadalmon belül. Célt vesztve lassan eltűnik mind erkölcsük, mind tartásuk, s még kardforgató tudásuk is lassan feledésbe merül. Gyakorlatilag ezt a lehetetlen helyzetet tárja fel Kore-eda, Soza sorsán keresztül. Bár még hajtják a szamuráj erkölcsök, hogy bosszút álljon apja haláláért, ám ezek már némileg üres frázisok számára, ráadásul, ami ennél sokkal aggasztóbb, a karddal sem bánik túl professzionálisan. Tudását sokkal inkább kamatoztatja saját iskolájában, és szemmel láthatólag inkább otthon érzi magát egy szegénynegyed mindennapi megélhetésért küzdő, de kedves lakói között, mint klánja dekadens és lebutult társaságában.

Bár a filmnek ez a fő mondanivalója, s egy könnyed, szórakoztató filmként is felfogható, Kore-eda mégis hű volt saját magához, ezért mindenki kedvére boncolgathatja a mű mélyrétegeit, s merenghet rajta még napokig. Persze nyugodtan fel is teheti a polcra, és másnapra el is felejtheti. Így se, úgy se fog rosszul járni.

A filmnek egyébként hatalmas a szereplő gárdája, s nem kevés köztük az ismert név. A főszerepet alakító Junichi Okada mindenkinek óriási meglepetés okozott játékával, hiszen eddig egyszerű kis TV sorozatokban tűnt csak fel, illetve inkább pop énekesként volt ismert Japánban. Rie Miyazawát, aki az özvegyet formálta meg, hatalmas kultusz övezi a szigetországban, mivel az előző évtized végén, néhány középszerű sorozat, egy-két softpornó, egy sumo birkózóval kötött rövidéletű házasság, öngyilkossági kísérlet, alkoholizmus és anorexia után lábra tudott állni és azóta egyre másra kapja a jobbnál-jobb filmszerepeket. Susumu Terajima és Asano Tadanobu párosát lassan meg sem kell említeni, úgy látszik manapság nem készül nélkülük film Japánban, bár megjegyezném, hogy mindketten jó ismerősei, és többször is dolgoztak már együtt Kore-edával. A mellékszereplők között is feltűnik nem egy nagy név, akik alakításukkal szintén sokat dobnak a film színvonalán.

A film az egyik fénypontja volt a Torinoi Nemzetközi Filmfesztiválnak. A kritikák a sikert abban látták, hogy a film egyszerre drámai, ám mégis meleg, élő, emberi, és gyakran hangos nevetésre készteti a nézőt. Ezzel nem lehet vitatkozni. Bár talán egy negyed órával hosszabb a kelleténél, mégis úgy szórakoztat és késztet gondolkodásra, hogy közben nem sokkol, nem kelt feltűnést és nem pumpálja bele az emberbe készakarva a mondanivalóját.