iMDB 

Egyszer volt, hogy a yen a világ legerősebb hatalma lett. Emberek tízezrei emigráltak Japánba a világ minden tájáról, hogy maguknak is szerezzenek ebből a kincsből. Az egyik város, mint aranyláz idején, túltelítődött a bevándorlókkal, akiket a japánok ki nem állhattak, sőt kifejezetten gyűlölték őket. A várost, amiben az emigránsok laktak, a helyiek Yentownnak nevezték el, s a benne élőket is ezzel a névvel illették. Ez, a Yentownban lakó yentownok története.

A Swallowtail Butterfly az egyik legsajátosabb japán film, amit valaha láttam. Érdekessége már az alapötletéből is kitűnik, hiszen nem helyi lakosok, hanem Japánban élő külföldiek körül bonyolódik a cselekmény. Vannak itt kínaiak, amerikaiak, spanyolok, olaszok, afrikaiak, indiaiak, tehát a világ minden nemzete képviselteti magát. Ebből következik, hogy a filmben japánul csak elvétve beszélnek, az elfogadott közös nyelv az angol és a kínai. Shunji Iwai félelmetesen jól érzékelteti a nyelvi, és ezen keresztül a kulturális különbségeket. Mint ahogy aranyláz idején lenni szokott, az emberek álmokat kergetnek, olyan álmokat, melyeket csak nagyon kevesen tudnak valóra váltani, ám ők teli bukszával szépen haza is utaznak. Az itt maradottak viszont a társadalom szélére, a városok perifériájára szorulnak, kitaszítottak lesznek, rablásból, prostitúcióból tartják el magukat, s mikor meghalnak, papírok, tartózkodási engedély nélkül nem vállal velük senki közösséget, névtelenül, magányosan földelik el őket valahol.

Egy fiatal yentown lány édesanyja is így hal meg a film elején, s a lány ezek után mindenkinek csak útjában áll, hiszen csak a pénzt viszi. Próbálnak túltenni rajta, így kerül egy fiatal prostituált gyámkodása alá, s ekkor kezdődnek nem akármilyen kalandjai is.

Iwai filmje egy unicum, igazi mestermű. Olyan összetett, hogy itt ismertetni lehetetlen, és szinte garantáltan klissé-mentes, teljesen újszerű. A rendező gyakorlatilag fogta magát és összegyúrt vagy három filmre való történetet és stílust és csinált belőle egyet, ami több, mint két és fél órás lett. Van benne komédia, igazi dráma, némi szürrealizmus, és akció, mindez úgy, hogy egyáltalán nem ütnek el egymástól, sőt, egy igen különleges atmoszférát teremtenek, ami pontosan illik, a yentownok szintén igen különleges életéhez. Híven tükrözi, ahogy egyik napról a másikra élnek, s szinte minden nap más történik velük. Egyszer életük legjobb napját élik, másnap a legrosszabbat, és ettől kicsit bolondak is persze.

Az nem elég, hogy legalább három történetet találtak ki az alkotók, emellé olyan filmzenét alkottak, mely egy komplett albummal felér. Létrehozták, a filmben ezen a néven meg is jelenő Yentown Band nevű együttest, melynek kicsit grunde-os, Sonic Youth-ra emlékeztető vad zenéje szintén rengeteget dob az egész film élvezeti értékén. Emellé párosul egy olyan, klasszikus, szimfónikus zenekarral előadott filmzene, mely e stílus minden kritériumának könnyedén megfelel és talán túllép is azon.

A karakterek kidolgozottsága és a szereplők játéka pazar. A főszereplő kislány szörnyen kawaii, a máik lány szörnyen szexi, a férfiak nagyon vagányak és mindannyian rettentően szerethetőek. Ha éppen megrázó jelenet van, az ember nem tud ellenállni a könnyeinek, ha nevetni kell, hát nevetünk, nincs menekvés.

Nem győzöm eléggé dicsérni ezt a filmet, ami a rendező általam látott másik munkája, az April Story szinte alig egy órás, puritán kis kamaradarabja után igen nagy meglepetés volt számomra. Több síkon is szórakoztatott, elgondolkodtatott, meghatott és megnevettetett és nyilván még jó párszor megnézem, hogy teljesen átlássam eme remek alkotást, s mndanivalóját.