Én azon "legelvetemültebbek" közé tartozom, akik imádják az indiai filmeket. A Bollywoodban készülteket különösen. Mert abból a világból, ami körülvesz és engem már lassan megfojt, egy fülbemászó dallamokkal kísért érzelmes történet, amelyet hozzáértő rendező instrukciói alapján kitűnő színészek keltenek életre, lélekemelő kikapcsolódás.

Az indiaiak ehhez nagyon értenek, filmjeik az emberi érzelmekre fókuszálnak, ezzel persze manipulálva a néző érzelmeit is. Nem vitatom, hogy ezekre a filmekre részint rá kell hangolódni, részint pedig nem mindig csak a jó jut el hozzánk. De az évente gyártott közel 1000 filmből nem könnyű kiválasztani az igazit. Azzal szintén tisztában vagyok, hogy filmjeik nagy részét a hazai közönségnek készítik, ezért azok néha alatta maradnak a nemzetközi színvonalnak.

Az általam bemutatandó film némileg kilóg a sorból. Részben azért, mert Mani Ratman 2002-ben készült Kannathil Muthamittal - itthon az angol A Peck on the Cheek alapján Puszi a pofidra - című filmje nem Bollywoodban készült, részben pedig azért, mert a rendező Indiában élő indaiként készített olyan társadalmi gondokat bemutató filmet, amely jelentős nemzetközi szakmai sikereket tudhat magáénak. A film zenéjét Allah Rakha Rahman szerezte, aki ebben a filmben el is énekel egy dalt. A technikai csapat munkájáról pedig mindent elmondanak a díjak.

A napjainkban játszódó történet ’in medias res’ indul, Mankulamban, egy kis Sri Lanka-i faluban, ahol a tamil Shyama (Nandita Das) a bátyja által kiszemelt, szintén tamil Dileepanhoz (J.D. Chakravarthy) készül feleségül menni, akivel az esküvőn találkozik először. De a boldognak induló házasságra árnyék vetül: Shyama gyermekre vágyik, ám Dileepan mindaddig nem akar babát, amíg a szigeten dúl a harc a kisebbség jogaiért küzdő Tamil Tigrisek – a csoportnak tagja Shyama bátyja és férje is – és a Sri Lanka-i hadsereg között. Mikor hónapokkal később a katonák megszállják a falut és menekülniük kell, Shyama már tudja, hogy állapotos. Férje nélkül csatlakozik a menekülőkhöz. Mire a határ túloldalán lévő táborba érnek, megindul a szülés, ezért ott csak a személynevét és lakhelyét tudják rögzíteni. 9 évvel később egy kislány, Amudha (P. S Kererthana) a kilencedik születésnapjára készülődik. Különös meglepetésben részesül, megtudja, hogy akikkel eddig családként együtt élt, valójában csak örökbe fogadták. Úgy dönt, fölkutatja a vérszerinti szüleit. Ám akkor olyan területre kell eljutnia, ahol még dúl a polgárháború.

Ez a modern Kaukázus krétakör témájánál fogva is garantálja a sikert, amelyet fokoznak a kitűnő színészi alakítások.

Az apát alakító R. Madhavan: sokat foglalkoztatott, sikeres indiai színész, akit 1996-os debütálása egyaránt látható hindi, tamil és telugu nyelvű filmekben, de egy kisebb szerep erejéig megfordult már Hollywoodban, az 1997-es Inferno c. filmben is. Legyen az könnyed vígjáték(Tanu Weds Manu, 3 idiots, Aarya, Ramji Londonwaley, Vettai), vagy komoly dráma (Rang de Basanti, Guru, Mumbai Meri Jaan), alakításait mindig siker koronázza. Ebben a filmben természetes naivitással formálja meg előbb az érzelmes fiatal srácot, később a családapát, aki egyformán szereti ugyan mindhárom gyermekét, de lányához egészen különleges kötelék fűzi. Az Amudhát megformáló P. S. Keerthanaról a tehetséges és a frenetikus jelzők jutnak eszembe.

Az anyát játszó Simran, aki 1995-től van a pályán, Bollywoodban jobbára mellékszerepeket kapott, közepes sikerű filmekben (Muqaddar, Bal Bramhachari), de a déli (tamil és telugu nyelvű) filmekben (V.I.P, Nerruku Ner, Thulladha Manamum Thullum) szép sikereket ért el. Irigylésre méltóan nemes tartással viseli először az imádott férfi és leendő sógornője lekicsinylő pillantásait. Később anyaként csak egyszer látszik meginogni ez a belső tartás: amikor vérszerinti gyermekei sírva tesznek neki szemrehányást amiatt, hogy magukra hagyta őket egy idegen kedvéért.

Az útikalauzként működő Prakash Raj az indiai filmek egyik legsikeresebb mellékszereplője, az örök gonosz. Itt tökéletesen formálja meg az etnikai hovatartozást félretenni képes orvost, aki mindig segítő jobbot nyújt. Az igazat megvallva, most először láttam őt pozitív szerepben és telitalálatnak tartom.

A kétségek közt vívódó vér szerinti anya, Nandita Das egyike azon indiai színészeknek, akik hazai és nemzetközi pályán egyaránt sikeresek. Legyen az színészi: Bawandar, Ramchand Pakistani, Provoked (The True Story), Before the Rains, Earth, Fire. I Am 2010, vagy rendezői munka (Firaq). Ebben a filmben is a tőle megszokott színvonalú alakítással jeleníti meg a gyermekének teljes életet kívánó, etnikai hagyományaihoz hű, mégis modern nőt, aki saját boldogságát is feláldozva képes küzdeni elveiért a Tamil Tigrisek oldalán.

A film rendezője: Mani Ratnam, aki érzékeny társadalmi témájú filmjeivel az indiai filmes szakma díjainak sokaságát tudhatja magáénak. Csak néhány közülük: Bombay, Iruvar, Yuva, Guru, Raavan.

A.R. Rahman munkásságát nem hiszem, hogy be kell mutatni. Számos indiai sikerfilm: Yuva, Rang de basanti, Ghajini, JoddhaAkbar, Rockstar és az Oscar-díjas Gettómilliomos, mellett ő szerezte az Elizabeth, az Elizabeth (The Golden Age), a MangalPandey balladája, a Provoked (A True Story) és a People Like Us zenéjét is.

A letisztult és szeretnivaló karakterekkel bíró filmet Madhavan és Simran dicsmenetének tartom. Teljes szívemből ajánlom a rajongóknak azért, mert nagy öröm kedvenceinkkel találkozni, a többieknek pedig azért, mert egy másfajta világban tett kirándulás mindig gazdagabbá teszi a lelket.

IMDb