Ázsiafilm

 

Kiadó lakást keresve melyik férfi ne hazudná gondolkodás nélkül azt a gyanakvó házinéninek, hogy az ő szíve bizony a lakásra szintén pályázó vadidegen riválisért dobog, ha ezzel rögtön az észbontó Priyanka Chopra lakótársává avanzsálhat?! Filmbéli fiaink is megteszik ezt, és ahogyan az lenni szokott, ez az egyetlen apró hazugság nagyon gyorsan mindent maga alá temető lavinává dagad.

 
A Dostana láttán egy valamit tessék nagyon komolyan venni: Bollywood-ra figyelni, vele számolni kell. A világ legtermékenyebb filmipara szélsebesen fejlődik (és ezzel együtt változik), hihetetlenül rövid idő alatt évtizedes lemaradásokat volt képes behozni. India domináns filmközpontja az ezredfordulón olyan sebességre kapcsolt, hogy maholnap ugyanúgy meglep majd mindenkit, ahogyan a sztereotip Mao-öltönyös Kínában gondolkozó világot sokkolta Sanghaj szmogfelhőből előtűnő felhőkarcoló-erdeje.

(Világot írok ott, ahol csak magunkat kellene említenem. A dél-amerikai favellákban, az Öböl menti olajmonarchiákban, Kelet- és Nyugat-Európában ugyanúgy népszerűek és (el)ismertek a bollywoodi filmek, ahogyan az önfeledten jódlizó szőke bajor lányok és a kimcsit készítő koreai háziasszonyok is egyformán sikítoznak egy-egy bw-szupersztár láttán. Rendszeresen feltűnnek indiai filmek a német és román tévécsatornákon, vagy épp Kínában, ahol a tízmilliós muszlim hui népcsoport saját tradicionális dalait is bollywoodi körítéssel adja elő.
Magyarország szinte utolsó végvárként dacol, nem adja be a derekát. És nem mutat jel arra, hogy ez a közeljövőben változni fog.)

 

 

 

Az indiai büntető törvénykönyv szép, patinás darab. A világ legnépesebb demokráciájában - talán hagyományőrzésből - a jogalkotók a mai napig benne felejtették egy bizonyos 1860.(!) évi XVI. törvény 377. paragrafusát. Az így a brit gyarmati örökség részét képező hírhedt paragrafus tíz évtől élethosszig tartó börtönnel sújt le mindazokra, akik természetellenes testi kapcsolatot létesítenek férfival, nővel, állattal. Ám a törvényt jegyző szemérmetes Lord Macaulay-nak eszébe sem jutott részletezni, mit is ért "természetellenes" alatt. Erre nem is volt semmi szükség, hiszen a viktoriánus erkölcs automatikusan ebbe a kategóriába száműzött mindent, ismétlem: MINDENT, ami akár egy kicsit is eltért bizonyos hittérítő missziókat végző úriemberek gyakorolta tevékenységtől. Ezzel a Káma Szutra szavatossági ideje le is járt, helyette a 377. paragrafust lehetett tanulmányozni. Mennyivel rövidebb is, nem igaz? A homályos jogértelmezést kihasználva idővel ugyan egyre több tevékenység kikerült a 377-es hatálya alól, egy valamire azonban a mai napig előszeretettel citálják, ez pedig az azonos neműek kapcsolata.
Ilyen szigorú törvényi szabályozás, illetve egy erősen konzervatív* értékrend szerint élő családközpontú társadalomban ki gondolná, hogy lehet sikeres meleg témájú vígjátékot készíteni? Bollywood (és Karan Johar) azonban erre is képes.
*(mármint csak Nyugatról nézve az)

 

 

 

A 2008-as év egyik legjobb bollywoodi filmje nem kis meglepetésre elérte célját, megtörte a jeget, ezzel sikeresen megtette az első lépést. A mozipénztáraknál a Dostana a tavalyi év negyedik legjobban debütáló alkotása, kilenc hétig tanyázott a nézettségi lista élmezőnyében. Ott, ahol csak a Mumbai-i (leánykori nevén Bombay) központú Bollywood egymaga 150-200 filmet forgat egy évben, és ehhez még hozzá kell számolni a régiós központok termését. A sikerre, még ha mindent meg is tett az érdekében, azonban még maga Karan Johar sem fogadott volna, aki a biztonság kedvéért csupán a film producere volt hivatalosan, hogy így egy esetleges botrány őt ne érintse érzékenyen. Volt oka ugyanis bukástól tartani. 

 

"1996-ban Deepa Mehta filmjét, a két elhanyagolt nő tradíciókon átlépő kapcsolatát (is) bemutató Fire-t mindössze három hétig vetítették az indiai mozik, mikor egy szélsőséges, jobboldali csoportosulás tüntetést szervezett, s a Fire kitiltását követelték a mozikból. Oly messzire elmentek, hogy filmszínházakat támadtak, és rongáltak meg, posztereket szaggattak le, és halálosan megfenyegették mind a két főszereplő színészt, mind pedig a rendezőt." - írta Manu a Fire kapcsán.
 
Tíz évvel később pedig, 2007. áprilisában a világsajtó Richard Gere és a bollywoodi színésznő, Shilpa Shetty "botrányától" volt hangos. A hollywoodi filmsztár egy jótékonysági gálán a színpadon viccből átölelte és össze-vissza puszilgatta a színésznőt, mire nyilvános erkölcstelenkedésük láttán több felháborodott indiai polgár a bírósághoz fordult, Gere ellen elfogatási parancsot adtak ki. Indiában a szexualitás minden nyilvános megjelenése obszcénnak számít, Gere tehát bűnös, mert megsértette a hagyományokat; de Shilpa Shetty is vétkes, mivel nem állt ellen a színész közeledésének. (Az ominózus esemény ITT.) Közszeméremsértési ügyük a legfelsőbb bíróságig jutott, majd egy évnyi jogi hercehurca után a konzervatív körök legnagyobb bánatára a színészt nem küldték máglyára, nem négyelték fel és még csak kerékbe sem törték. Egyszerűen felmentették.

 

 

Ilyen közegben mi késztet egy rendezőt arra, hogy szembemenjen a társadalom előítéleteivel?
Hiszen, ahogyan látható, miközben India gazdasága filmiparához hasonló léptékben fejlődik, nem vesznek át mindent szolgalelkűen Nyugatról. A társadalom - kifelé legalábbis - ragaszkodik saját erkölcsi normáihoz. Ugyanakkor tudni kell, hogy a vidéki és a városi India között óriási szakadék tátong, méghozzá akkora, hogy bizonyos filmeket eleve csak vidéken, másokat pedig csak a nagyvárosokban mutatnak be, a különböző nézői igények okán.
Karan Johar hiába megkerülhetetlen alakja a hindi filmgyártásnak (rendező, író, producer, show-man), jelenleg még az ő szupersztár státuszát is kikezdené, ha kiderülne szinte biztosra vehető homoszexualitása. Bollywood-ot viszont családok és klánok uralják erős kézzel, így esetleges bukásával ha nem is rántana magával másokat, de érzékenyen megérintené őket az elszenvedett presztízsveszteség.
Másrészt India méretéből adódóan egyszerűen jogi nonszensz a XXI. században, hogy a törvény betűjét akkurátusan betartva több tízmillió tisztességes állampolgárt csukjanak rács mögé melegségükért egy 150 éves paragrafus miatt. Eltörölni ugyan el lehet, ahogyan hivatalosan a kasztrendszeren kívüliek hátrányos megkülönböztetését is tiltják, ami viszont a mai napig tovább él. Változást elérni tehát csak a párbeszéd elkezdésével lehet, ebben segíthet sokat a véleményformáló filmipar.

 

E tekintetben a Dostana mestermű. Nem elég, hogy közönségsiker, de úgy tud kényes témához nyúlni egy sajátos közegben, hogy közben egyetlen oldal érzékenységét sem sérti. A politikai korrektség (PC) iskolapéldája.
 
Szinte hihetetlen, hogy három A-kategóriás szupersztárt sikerült megnyerni a filmhez. Ez azért is fontos, mert miattuk tömegek ültek be a Dostanára, tömeg nélkül pedig nem lehetne társadalmi párbeszédet kezdeni, és persze nézők nélkül nem lesz pénz sem.
A parádés szereposztás a siker egyik záloga, és ezen három színész teljesítménye teszi a Dostanát garantáltan felejthetetlenné:

 

 

 

Abhishek Bachchan (Dhoom, Dhoom:2, Bluffmaster, stb.) lubickol Sameer szerepében, talán eddigi legjobb alakítását nyújtva egyértelműen ő a film dívája.
Priyanka Chopra filmről filmre jobban játszik, évről évre szebb, a 2000-es Miss World győztes szépségkirálynő lélegzetelállítóan gyönyörű. Nem tudja a magyar közönség, hogy miről marad le kényszerűen. Emberfia legyen a talpán, aki nem nyelné félre a pattogatott kukoricát, amikor aranyszínű fürdőruhájában kiemelkedik a habokból egy 10 méteres mozivásznon...
John Abraham azon kívül, hogy a legdögösebb bollywoodi félisten, hihető módon hozza az izomagyú bájgúnár figuráját, és nem ront el semmit, semmit, leszámítva a film egyik kulcsjelenetét. Képzeljük el a Jóbarátok Joey Tribbiani-ját, ahogy a rendező rászól: "Joey, drámai arckifejezést!". A fiktív figura reakciója jelenik meg John Abraham ábrázatán, így az egyszeri néző akaratlanul is felnyerít majd a meghatónak szánt képsorokon.

Bollywoodban bevett szokás a kikacsintás korábbi sikerekre, ami akár nyugati is lehet. Így emelik be Az ördög Pradát visel egyik jelenetét a Dostanába, vagy épp Will Smith Miami klipjének záró partiját. Ezeknél a számunkra is nyilvánvaló utalásoknál azonban jóval mélyebb tartalommal bír az, amikor felcsendül Karan Johar egyik korábbi alkotásának, a Kabhi Khushi Kabhi Gham-nak a főcímdala. Az idealizált nagycsalád filmjére utaló dal ugyanis akkor szólal meg, amikor a csalásba be nem avatott édesanya elfogadja fia vélt szerelmét.

 

 

A mellékszereplők közül mindenképpen ki kell emelni az egy divatmagazin meleg főszerkesztőjét alakító Boman Irani-t. Talán ő a legzseniálisabb karakterszínész egész Bollywoodban.
Emlékszünk a Bluffmaster lökött dokijára? A Don - The Chase Begins Again főnyomozójára? A Love Story 2050 Einstein-t idéző professzorára? Ahogyan a kígyó vedli le sajátját, úgy bújik ő a legkülönbözőbb figurák bőrébe. A Dostanában felülmúlta önmagát M, az affektáló ötvenes divatmajom szerepében.
Az anyaszerepekbe beleöregedő Kirron Kher-nek a flúgos anyukák karakterei valamiért nagyon jól állnak, az Om Shanti Om után ismét így tűnik fel, egy ellentmondást nem tűrő, a nagyhangú olasz édesanyákat idéző nő képében.

 

 

 

A Dostana merész, szinte már szemérmetlen film. Indiai viszonylatban mindenképp, nálunk viszont egy ártatlan Nők Lapja is szégyentelenebb.
Az egy dolog, hogy John Abraham félig letolt fürdőnadrágban feszít. Ez önmagában sokkoló a hindi filmvásznon, ugyanakkor kendőzetlenül az indiai néző elé tárja, hogy bizony a fiatalok nem tartogatják magukat nászéjszakájukig.
Itt jön képbe a PC - az indiai főhős egy amerikai nővel látható reggel az ágyban, férfinek ugye eleve sok mindent szabad, a nő meg külföldi, azok amúgyis ledér népek, a dolog ezzel el is van intézve.
A történet Miami-ban játszódik (jelképes helyszínválasztás, a városban él San Francisco után a második legnépesebb meleg közösség az Államokban, Miami a bolygó egyik kvázi meleg-fővárosa), a szereplők pedig külföldön élő indiaiak, azaz NRI-k (non-resident indian). Az NRI nem igazi indiai, elkülföldiesedett, rá már nem vonatkoznak, és tőle már nem várhatóak el száz százalékban az anyaország normái.
Próbálta csak volna Karan Johar ugyanezt echte indiaiakkal, indiai földön! Nem merte.
 
A film sikere, illetve a két főszereplő cool karaktere máris oszlatott el valamennyit abból a helyi tévképzetből, hogy a meleg férfiak kizárólag nőiesek lehetnek, Abhishek Bachchan és John Abraham rögtön igazi meleg ikonná vált. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a valóban meleg karakterek kivétel nélkül szánni való figurák. Az egy percig feltűnő military fétises férfi, a bevándorlási hivatal ellenőre, vagy épp Priyanka tenyérbemászó képű kollégája kifejezetten az esetlen lúzer kategóriája. És mindannyian amerikaiak... Vagyis a melegek nemindiaiak, mert ugye a nemindiaiak egyébként is ledér népek, csináljanak, amit akarnak.
(A felfújt hólyag M pedig 'csak' egy NRI.)

 

 

Az imdb-n ezen sorok írásakor a Dostana 6,3 ponton áll. Ehhez egy pontot mindenképpen hozzáadnék.
Erre a frenetikus vígjátékra 110 felhasználó adott 1 pontot - ezek egyik fele a filmet meg sem néző harcos homofób lehet, a másik fele meg harcos LGBT-aktivista, akik talán izzadt zihálást vártak volna. Téved mindkét oldal, igenis lehet tabutémát úgy feldolgozni, hogy nem tolnak semmit a néző arcába, nem erőltetnek rá semmit. A világ nem fehér és fekete, az ezerarcú és ezerszínű Indiára pedig mindez hatványozottan igaz.
És hogy mennyire bevállalós Karan Johar? Mi az a határ, ameddig az első meleg témájú mainstream indiai filmmel el mertek menni a helyi viszonyok ismeretében? Mi az, ami még nem sok, ami még szalonképes Indiában? Ott, ahol a nyíltszíni csók néha már sok, lekapja-e a dögös John Abraham a tíz körméről az ultramacsó Abhishek Bachchant?
A válasz meglepőbb, mint gondolnánk.

 

 

 

Magyar felirat