Ázsiafilm

A nyugat nyomása alatt meghajolva ma egy kicsit kivételt teszünk és popularizálódunk. Bár kilépünk Ázsiából, de azért még keleten maradunk, s ha tovább olvastok, meg is tudjátok, mire ez a rebellizmus! (manu)

 

 

 

 

A John Rambo (v. Rambo 4, kinek hogy tetszik) megjelenése kapcsán úgy gondoltam, hogy ideje lenne elővenni egy „rambós” filmet, amivel meglovagolhatnám a figura feltámasztása körül felkavart hullámokat, mielőtt még lecsengene az emberek érdeklődése a téma iránt. Ez a sunyi, szinte exploitation-ös szándék hívta fel a figyelmem arra, hogy mostanában egyre több oldalon foglalkoznak a ’70-es és ’80-as évek török filmgyártásának meglehetősen alacsony tápértékű produkcióival, pl. egyik kollégám a Harvester-en nemrég írt az egyik török Rambóról, a Korkusuzról, engem meg totál véletlenül megdobtak a másik török Rambóval pár hete.

Tán a végzet keze lehetett a dologban? Ki tudja. Egy ilyen ziccert ki nem hagytam volna semmi pénzért sem, így a másik török Rambo-nyúlásról is ismertető születhetett. Pár szó még a főszereplőről, aki nem kis személyiség török viszonylatban. A videómegosztóknak hála, a világ bármely internettel bepókhálózott részén immár hozzáférhetők e Világmegmentő Ember, a legnagyobb élő török színész-legenda, Cüneyt Arkin mozgóképes kalandjai, aki megannyi nyugati film „törökösített” változatával örvendeztette meg kora közönségét. A török Star Wars (Dünyayi kurtaran adam, 1982) sztárja 1983-ban felkötötte a fejkendőt, magához vette a recés „rambós” bökőt, hogy ismét egy legendás figurát formálhasson a saját, napbarnított képére. Jelentem, az akció sikeres volt: Cüneyt Arkin a figura legmélyére hatolva a lényegénél ragadta meg az Első Vér szellemiségét, így született meg ez a zseniális trash, a Vahsi kan.

Természetesen mindenféle felirat nélkül, török nyelven voltam kénytelen megtekinteni e 70 percet kitevő akcióorgiát, ezért egy részletekbe menő tartalmi összefoglalás bizonyára hagyna némi kivetnivalót maga után. Nem is vállalkozok ilyesmire. Akkor maradjunk inkább a nagy vonalakban történő felvázolás mellett. A film elején rögtön két paradicsomszósszal ízesített leszámolást tolnak az ember arcába, melyek közül inkább a másodikat említeném meg, mivel abban érintett az egyik főhős, aki szerencsére főhősnő - annak is a szexuális fantáziát megmozgatni képes fajtájából való. A nőnek, legyen mondjuk Török Amália a neve, lemészárolják a családját, és ennek tetejébe meg is akarják erőszakolni, mert szexi piros színű bugyit visel, amit nemcsak én, hanem az erőszaktevő jómadarak is kívánatos ruhaneműnek tartanak. Na, nem saját viselésre irányuló megfontolásból persze, mert akkor más műfaji kereteket feszegetne a film. Egyébként az operatőr többször is rálátást biztosít a virgácsai között feszülő bugyira (és két másik nő altestelfedőjére is), amit kifejezetten szimpatikus érdeklődésfenntartó húzásnak könyveltem el. Lekerülni azért nem fog e falatnyi ruhadarab, legalábbis explicite nem élvezhetjük a látványt, de egy tavi fürdőzés alkalmával a melleit is szemrevételezhetjük Török Amáliának, mely megintcsak pozitívum a végső értékelést illetően. De hol is voltunk az előbb? A megerőszakolási kísérlet nem sikerül, mivel ezek a bűnözők elég bénán próbálják kivitelezni a dolgot, így a nő meglóg, és beleveti magát az erdő sűrűjébe.

Ezután a film igazi sztárja, a nagy Cüneyt Arkin is beköszön: megbilincselve vezeti két második világháborús sisakot viselő katona, akiket hamar baleset ér, így Cüneyt magára maradva kénytelen battyogni a poros országúton a Rambo lendületes főtémájának taktusaira. A felütésben mészárlásokat eszközlő banda őt is molesztálni kezdi, az erőszakos huncutkodás helyett azonban megelégednek azzal, hogy kikötözik, és össze-vissza késelik Cüneyt felsőtestét, ami nem olyan izmos, mint Stallone hasonszőrű testrésze. De Cüneyt nem hagyja magát! Kiszabadul a gonosztevők karmaiból és elgyepálja őket, a banda tagjai viszont új életre kelve üldözni kezdik, aminek az lesz a vége, hogy Cüneyt jól leugrik egy szikláról az átlagos hősökre nézve biztos halállal kecsegtető mélységbe. Persze nem hal meg, csak pár további halálos zúzódást és nyílt sebet szerez, de ne féltsük, mert megoldja ezt az apró kellemetlenséget is. Egy „önmegműtési” akciót követően a helyi állatvilág molesztálásába kezd; teknősöket, kígyókat és rákokat trancsíroz fel a disznóölő késével, hogy húsukból jól feltápolja elvesztett életpontjait. Közben összefut az addigra a fák és bokrok ágai által „végigsimogatott” nővel is, és kettecskén eléldegélnek egy barlangban. A nő próbálná elcsábítani, de a harcos nem akarja szexszel elvesztegetni nehezen visszanyert erejét: Cüneyt inkább halálos csapdákat állít az erdőben, amibe rendre bele is futnak a rájuk vadászó rosszfiúk, akiknek a vezetőjét az a török színész játssza, aki Ian McKellen és Vincent Price arcvonásainak összeturmixolt összessége. (Ha nem tévedek, akkor a stáblistán a Hüseyin Penda név alatt bújik meg ez a személy. Mindegy. Egyébként baromi hitelesen tud ideges lenni.)

A továbbiakat nem nehéz megjósolni: Cüneyt mindenért véres bosszút áll, amit elkövetnek vagy korábban elkövettek ellene, melynek folyományaként a legtöbb szereplő erőszakos halált hal, kivéve a török Rambót, aki a vendetta után ugyanazzal a szenvtelen tekintettel tovább battyog a poros országúton.

Az a tény, hogy a film nézése közben többször fuldoklás közeli állapotba kerültem a röhögéstől, valamint, hogy majdnem feltört a gyomromból a film előtt elfogyasztott banános joghurttal pépesített sült krumpli, többet mond mindenféle hosszabb értékelésnél. Naná, hogy - szinte - minden percben történik valami kifogásolható dolog, ami egy „normális” filmben hibaként számítana, de kit érdekel, ha mindezen elbénázott momentumok mégis ennyire élvezetessé teszik a filmet! Ugyanis a nagymértékű hozzánemértés találkozása a karizmatikus Cüneyt Arkinnal ezúttal is maradandó alkotást eredményezett. A trash fogalmát kimerítő film láthatólag ultravékony malacperselyből gazdálkodhatott, ennek tetejébe a filmkészítést igen alacsony szinten művelő egyének dolgoztak rajta. Amikor azon gondolkoztam, mely példákkal hozakodjak elő, amelyek - egyéntől függően - vonzóvá, vagy éppen taszítóvá tehetik ezt a török Rambo-nyúlást, rájöttem, voltaképp bármelyik jelenet alkalmas lenne a célra. Így nem is töröm magam a hülyeségek sorolásával, inkább keressetek rá a YouTube-on (keresőszónak a cím tökéletesen megteszi), biztosan találtok néhány igazán szájtátásra sarkalló jelenetet.

Remélem, magától értetődik, hogy a kifejezetten rossz filmek rajongói lelhetnek új kedvencre a Vahsi kan személyében, a nyelvi korlátot és egyéb dolgokat figyelembe véve, pedig a kifejezetten hardcore trash-hívőknek ajánlom legeslegelső sorban. Ők valószínűleg gátlástalan jól fognak szórakozni az igen magas gagyi-faktor miatt. Mindenki másnak emészthetetlen mozgókép a Vahsi kan. Előzetes helyett egy kis eksön: