Ázsiafilm

IMDb 

Deepa Mehta az indiai filmgyártás domináns szereplője. Trilógiájával, melyet alapműként tartanak a különböző kritikusok és filmesztéták, felrúgta Bollywood szabályrendszerét és olyan témákat és motívumokat jelenített meg, melyek még ma is tabunak számítanak szülőhazájában. Mondhatnánk, hogy nyugatiasodott, hiszen filmjei szerkezetileg inkább a nemzetközi trendet követik, de azt kell mondanom, hogy munkái jóval inkább hagyományőrzőek, mint a szupersztárokat felvonultató és a tökéletes csillogást bemutató társai.

A filmet mindössze három hétig vetítették az indiai mozik, mikor egy szélsőséges, jobboldali csoportosulás tüntetést szervezett, s a Fire kitiltását követelték a mozikból. Oly messzire elmentek, hogy filmszínházakat támadtak, és rongáltak meg, posztereket szaggattak le, és halálosan megfenyegették mind a két főszereplő színészt, mind pedig a rendezőt. Ezt a heves fellépést siker koronázta, s végül levették a filmet a mozik műsoráról. A világ viszont egyből odafigyelt rá, s futótűzként terjedt a film híre, de lassan nem a körülötte kavargó botrányról, hanem a film átütő erejéről, s Mehta professzionalizmusáról beszéltek az emberek.

A trilógia első része, az 1996-os Fire, egy átlagos hindi család életébe kalauzol el minket. Az alaphelyzet, bár szintén hétköznapi a maga keretei között, mégis ez adja a film savát-borsát. Egy fiatal lány kiházasítás útján éppen bekerül egy családba, mely bár teljesen egységesnek tűnik, a felszín alatt totálisan megosztott. Ennek oka abban a kettősségben keresendő, mely egyébként is széthúzást generál az indiai társadalmon belül, ez pedig nem más, mint a modern, conform világ térhódítása és a tradíciókhoz való ragaszkodás. Míg az apa mélyen hívő, addig fia öltönyt hord, kínai szeretőt tart és kung-fu filmekkel múlatja idejét. Bármennyire különböznek azonban, egy dologban mégis teljesen egyformák: egyéni mániáik miatt teljesen elhanyagolják feleségeiket. Hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerű, vegyünk e képbe még két családtagot, egy némileg ügyefogyott, s ezért rendkívül frusztrált fiút és egy teljes mértékben magatehetetlen nagymamát, akinek csak egy csengő áll rendelkezésére az önkifejezéshez. A film e családtagok közti bonyolult és sokrétű kapcsolatokat tárja fel, különös tekintettel a két feleségre.

Kifejezetten utálom a reklám szakemberek azon trükkjét, mikor olyan olcsó idézetekkel tömik tele a filmek posztereit, melyek általuk ismertnek és szakmainak vélt forrásokból származnak. Viszont a valóságban ezek közel sem olyan autentikusak és megbízhatóak, s olyan jól hangzó, de semmitmondó, kiragadott mondatfoszlányokról van itt szó, mint például a "Stunning!", "Brilliant!", vagy a "Movie of the year!". Félretéve ellenérzésem el kell ismernem, hogy e szlogenek általában csak egy jellemző stílust, a nagy költségvetésű drámákat jelölik, és bizony gyakran igazuk van.  

A történet igen sok helyen megdöbbentő ("Stunning!"), és egyszerűen zseniális ("Brilliant!"), minden téren tökéletes. A legrosszabb az, hogy ezt nem igazán részletezhetem, mert könnyen lelőnék egy-két igen érdekes jelenetet, de azért megpróbálok csemegézni pár érdekességből.

Az első szembeötlő dolog, hogy a film nyelve szinte teljesen egészében angol. Nem, nem kell levegő után kapkodni, nem szinkronról van szó. Az összes színész a szigetország nyelvét használja, némi akcentussal ugyan, de tökéletesen. Ennek okára sajnos nem sikerült rájönnöm, de remek kontrasztot alkot mindez a fentebb már említett hagyományőrzés és modernitás viszonylatában. Ezen nyelv mindenhol az angolszász kultúra terjedését hordozza magában, melyet sokan a legfejlettebbnek tartanak, mások persze vitáznak ezzel. Mehta az egyes ember szintjéig bontja le ezt a kérdéskört, s foglal állást, mely nem igazán az, melyre számítanánk. A hagyományok 100%-os követése megbéklyózza az embert, elveszi az egyéni szabadságot, s így működésképtelenné teszi a modern társadalmat. A tradíciók más korok embereinek szükségleteit elégítették ki, ma már nem alkalmazhatóak, legalábbis nem teljes mértékben.

A másik összetevő, mely döntő jelentőségű a film élvezeti értékét tekintetbe véve, az a nagyszerű zene. Aki ismeri a Dead Can Dance-t, és Lisa Gerard-ot, az könnyedén el tudja képzelni, miről is van szó. Akár csak az alaptézis, a tradíciók és a modernitás keveredése, itt is a hagyományos indiai muzsika keveredik a modern ritmusokkal, megteremtve egy olyan extatikus hangulatot, mely a mai nyugati embert is magával ragadja. Másrészről ez a zene kiemeli a filmet az „átlagos” társadalmi témákat boncolgató, erősen nyomasztó, dokumentum-jellegű alkotások közül egy magasabb szférába.

Ez a film mindenképpen kötelező darab, az a kategória, mely egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat. Az ember a film után órákon keresztül csak ül, s bontogatja magában az egyes rétegeket, elemezgeti az egyes jeleneteket. Én örülnék a legjobban, ha mindenki megnézné.