Fruit Chan (Made in Hong Kong, Public Toilet, Dumplings) e filmje egy azok közül, melyek mementót állítottak Hongkong Kínához való visszacsatolására. Nem volt egyedül e törekvésével, számos más, hasonló témájú munka is született, de ennyire jól eltalált kevés.

Hongkong visszacsatolása az anyaföldhöz nem csak rendszerváltást jelentett. Míg itt nálunk, a keleti blokkban a szocializmusból váltottunk a demokráciába, addig ott a kapitalizmusból a kommunizmusba. Bármennyire is próbálta elrejteni azt a kínai rezsim, bizony az átmenet komoly változásokat idézett elő a társadalomban. A The Longest Summer e változások bemutatására, érzékeltetésére helyezi a hangsúlyt, de ami szép, hogy egyáltalán nem hatásvadász módon, az ember arcába dörgölve, hogy milyen rossz is volt nekik akkor, és hogy igenis, mindenki nagyon rokonszenvezzen velük, vagy sajnálja meg őket. Nem. Egy nagyon jól összerakott, fordulatos és érdekes filmet adott az embereknek, mely több, nagyon jól kidolgozott történeti szálon fut, s melyek közül egészen a film végéig nem derül ki, melyik a domináns. Hát lássuk ezeket a szálakat.

A főszereplő egy fiatal, harmincas éveinek elején járó katona, Ga Yin, aki a Hongkongban állomásozó Brit tengerészetnél szolgált, amit nem sokkal a visszacsatolás előtt feloszlattak. Mind ő, mind pedig három barátja a munkanélküliség elől próbál menekülni, de legfeljebb szórólapokat osztogathatnak, ezért kiötlenek egy bankrablást. Képbe kerül még Ga Yin öccse is, egy rebellis fiatal, aki a helyi triádfőnöknél dolgozik. Mellettük még fontos szerep jut a főnök lányának is.

Mint írtam, több szálon fut a cselekmény. Végig kérdéses, hogy vajon a két testvér viszonyára, a volt katonatársak kapcsolatára és a bankrablásra, vagy Ga Yin és a triád főnök lánya közötti viszonyra helyezi majd Fruit Chan a hangsúlyt. Az egész film információval túltelített, nincsenek üresjáratok, így szerintem a szálak egyenként kiadnának egy-egy külön filmet.

Az egész történet mögé a hangulati hátteret tehát a Hongkong visszacsatolása adja. Mint az emberi élet szakaszai közötti átmenet, ez is hasonlóan bizonytalan korszak. Valahogy az emberek elvesztik gyökereiket, az addig megtanult morált, de még az újat sem gyakorolhatják, hisz nem ismerik. Egy teljesen talajt-vesztett világot mutat be nekünk a rendező, nagyon érzékletesen. Nincsenek szabályok, a fiatalok törnek-zúznak és egymást ölik, a szülők az alvilágba küldik gyermekeiket dolgozni. Mindenki csak vár. Vár, hogy végre valami biztosat tudjon maga körül. Nagyon ördögi érzés, és hihetetlenül jól megfogva az emberek életén keresztül. Gyakran hangzik fel a film alatt egy szaxofon duett, mely síró hangjával nagyon jól aláfesti e képet.

Nagyon sokrétű film, nagyon emberi érzésekkel, de emellett szinte teljes hitelességgel, dokumentarista jelleggel szól a hongkongi történelem e fontos napjáról. Fruit Chan hatalmasat alkotott ezzel a filmmel és egyértelműen élre tört kedvenc rendezőim listáján.