Egy hongkongi film Tajvanról. Ez már önmagában érdekes, ha pedig hozzávesszük még azt is, hogy némi propagandajelleg sem maradhatott ki belőle, aminek feltehetően Pekingben nagyon örülnek, már csak hab a tortán. Az elvárások fokozhatóak még persze, hiszen a filmet vetítették a Velencei Filmfesztiválon és ez lesz Hongkong hivatalos indulója a 2010-es Oscar gálán a legjobb nem angol nyelvű film kategóriában. Akinek pedig még ez sem elég, annak ott a rendező neve. Yonfan, akitől hagyományos, megszokott, kommersz produkciót még nem láttunk. Most sem.

A történet főhősei Chiang Kai-Shek hadseregének Tajvanra menekült katonái és családtagjaik. Valamikor az 50-es évek legelején járunk, amikor a vasöklű vezér katonai diktatúrája talán legerősebb volt és statárium volt érvényben. Ez volt a fehérterror időszaka, 1950 és 1954 között emberek ezreit ölték le a rögtönítélő bíróságok és mintegy tízezer embert vetettek börtönbe. Mindeközben pedig mindenki egy fura, rózsaszín álomvilágban élt, hogy hamarosan visszamennek Kínába és szétverik a kommunistákat.
Ez az időszak nem kedvezett a hagyományos történeteknek. A forgatókönyv alapjául megtörtént események szolgáltak, ma is élő személyek elbeszélései alapján. Yonfan pedig, aki operatőrből lett rendező, elég hamar a néző tudtára adja, hogy nem is maguk a történések fontosak, hanem az, hogy átéljük annak a kornak a hangulatát.
Yonfan munkásságát úgy lehet talán legjobban jellemezni, hogy olyan akar lenni, mint Wong Kar-Wai, csak az érzelmi töltést nem képes úgy átadni. Ebből kifolyólag a filmjei gyönyörűek, de kissé ridegek, példaként elég csak megemlíteni a Peony Pavilion-t, esetleg a Bishonen-t. Keresve sem találhatott volna jobb témát tehát, mint a rideg katonai diktatúra bemutatását.
A látvány meseszép, egyszerűen elképesztő érzékkel lettek kiválogatva mind a helyszínek, mind a szereplők. A gyönyörű színekben pompázó, szeles tengerpart, ami átérezhetetlen, halálos veszélyt rejt magában, a leppukadtságában is elragadó kis falu és annak iskolája, egyik főhősünk harmonikájának hangja, a gyerekek körében óriási kincsnek számító fekete cukor óriási kontrasztban áll a felette repkedő (de sosem mutatott) katonai repülőgépekkel, a lefüggönyzött fekete autók helyett párosával érkező katonai terepjárókkal és a kivégzésekkel.
Akciót persze ne várjon senki. A lehetetlen helyzethez alkalmazkodni próbáló, ám nagy eséllyel képtelen hőseink legerőteljesebb mozdulatai a lassú sétákhoz köthetőek. A tanárúr szobrokról magyaráz, majd festeget, a család hosszasan beszélget vacsora közben, kislányok olvassák a címben szereplő mesét, a gyönyörű Shanghai lady pedig ábrándozik, mivel lehetne feldobni a kertet.
Yonfan nem mond véleményt, nem bírál, csak szemléltet. A többit a nézőre bízza, aki a hősök sanyarú sorsán keresztül nyerhet betekintést a nacionalista katonai diktatúra alatt élők hétköznapjaiba, megalkuvásaikba és túlélési próbálkozásaikba. A rendező tulajdonképpen belefeledkezett a látványba, egyértelműen kiderül, mi érdekelte legjobban. Hőseink jóképűek (még a sebhelyes arcú is), a hősnők gyönyörűek (a Shanghai lady-t játszó Terri Kwan főleg), az egyenfrizurás kislányok elképesztően aranyosak, a tájról pedig már volt szó fentebb.
Mindezek mellett a cenzorok is elégedettek lehetnek, hiszen a rezsimmel szembenálló Kuomingtang diktatúrájának borzalmai, igazi antipropagandaként, érzékletesen be lettek mutatva. Hogy a sztori kissé homályos? Hogy a kulcsjelenet miértje tulajdonképpen nem derül ki? Nem számít, ezzel is csak átélhetőbbé válik a kor, amiből a néző sem tud meg többet, mint annak idején a benne élők.

iMDB