Prince of Tears (Lei wangzi) (2009)
Egy hongkongi film Tajvanról. Ez már önmagában érdekes, ha pedig hozzávesszük még azt is, hogy némi propagandajelleg sem maradhatott ki belőle, aminek feltehetően Pekingben nagyon örülnek, már csak hab a tortán. Az elvárások fokozhatóak még persze, hiszen a filmet vetítették a Velencei Filmfesztiválon és ez lesz Hongkong hivatalos indulója a 2010-es Oscar gálán a legjobb nem angol nyelvű film kategóriában. Akinek pedig még ez sem elég, annak ott a rendező neve. Yonfan, akitől hagyományos, megszokott, kommersz produkciót még nem láttunk. Most sem.
A történet főhősei Chiang Kai-Shek hadseregének Tajvanra menekült katonái és családtagjaik. Valamikor az 50-es évek legelején járunk, amikor a vasöklű vezér katonai diktatúrája talán legerősebb volt és statárium volt érvényben. Ez volt a fehérterror időszaka, 1950 és 1954 között emberek ezreit ölték le a rögtönítélő bíróságok és mintegy tízezer embert vetettek börtönbe. Mindeközben pedig mindenki egy fura, rózsaszín álomvilágban élt, hogy hamarosan visszamennek Kínába és szétverik a kommunistákat.Ez az időszak nem kedvezett a hagyományos történeteknek. A forgatókönyv alapjául megtörtént események szolgáltak, ma is élő személyek elbeszélései alapján. Yonfan pedig, aki operatőrből lett rendező, elég hamar a néző tudtára adja, hogy nem is maguk a történések fontosak, hanem az, hogy átéljük annak a kornak a hangulatát.
Yonfan munkásságát úgy lehet talán legjobban jellemezni, hogy olyan akar lenni, mint Wong Kar-Wai, csak az érzelmi töltést nem képes úgy átadni. Ebből kifolyólag a filmjei gyönyörűek, de kissé ridegek, példaként elég csak megemlíteni a Peony Pavilion-t, esetleg a Bishonen-t. Keresve sem találhatott volna jobb témát tehát, mint a rideg katonai diktatúra bemutatását.
A látvány meseszép, egyszerűen elképesztő érzékkel lettek kiválogatva mind a helyszínek, mind a szereplők. A gyönyörű színekben pompázó, szeles tengerpart, ami átérezhetetlen, halálos veszélyt rejt magában, a leppukadtságában is elragadó kis falu és annak iskolája, egyik főhősünk harmonikájának hangja, a gyerekek körében óriási kincsnek számító fekete cukor óriási kontrasztban áll a felette repkedő (de sosem mutatott) katonai repülőgépekkel, a lefüggönyzött fekete autók helyett párosával érkező katonai terepjárókkal és a kivégzésekkel.
Akciót persze ne várjon senki. A lehetetlen helyzethez alkalmazkodni próbáló, ám nagy eséllyel képtelen hőseink legerőteljesebb mozdulatai a lassú sétákhoz köthetőek. A tanárúr szobrokról magyaráz, majd festeget, a család hosszasan beszélget vacsora közben, kislányok olvassák a címben szereplő mesét, a gyönyörű Shanghai lady pedig ábrándozik, mivel lehetne feldobni a kertet.
Yonfan nem mond véleményt, nem bírál, csak szemléltet. A többit a nézőre bízza, aki a hősök sanyarú sorsán keresztül nyerhet betekintést a nacionalista katonai diktatúra alatt élők hétköznapjaiba, megalkuvásaikba és túlélési próbálkozásaikba. A rendező tulajdonképpen belefeledkezett a látványba, egyértelműen kiderül, mi érdekelte legjobban. Hőseink jóképűek (még a sebhelyes arcú is), a hősnők gyönyörűek (a Shanghai lady-t játszó Terri Kwan főleg), az egyenfrizurás kislányok elképesztően aranyosak, a tájról pedig már volt szó fentebb.
Mindezek mellett a cenzorok is elégedettek lehetnek, hiszen a rezsimmel szembenálló Kuomingtang diktatúrájának borzalmai, igazi antipropagandaként, érzékletesen be lettek mutatva. Hogy a sztori kissé homályos? Hogy a kulcsjelenet miértje tulajdonképpen nem derül ki? Nem számít, ezzel is csak átélhetőbbé válik a kor, amiből a néző sem tud meg többet, mint annak idején a benne élők.
iMDB
Előzetes