A The One-Armed Swordsman rendbe tette a Shaw Brothers 1968-as pénzügyi mérlegét, melyhez a Bells of Death még besegített. A félkarú harcos sikere győzte meg a stúdiót, hogy arra a vonalra álljanak át. A kettő között készülő "The Fastest Sword", miután csak részben illett a hirtelen az érdeklődés középpontjába kerülő stílusba, szinte említetlen maradt a maga idejében. Pótoljuk hát a hiányt. Ez a méltatlanul elfelejtett, alulértékelt mozi többet érdemel.

Négy daliás harcos találkozik egy tisztáson. Rövid szóváltás után előröppennek a fegyverek, s pár pillanat múltán már csak egy túlélő marad talpon. Kétség nem fér hozzá, ő a "Leggyorsabb Kard". Vagy mégsem? A jóképességű, de fennhéjázó fiatalembert egy öreg mester hívja ki, hogy új utakra vezesse. Persze, csak ha hagyja magát. Ezért az öreg különös fogadást ajánl…

Ez a film ott kezdődik, ahol más, a harcművészetet központba állító alkotások végződni szoktak. A hős a csúcsra ért, ő a legjobb. De mi lesz ezután? Hogyan él tovább? Ezt már ritkán veszik szemügyre. Lei Pan, aki rendezőként alig ismert, inkább csak a korai Jackie Chan filmek írójaként tartják számon, erre szánta el magát. Teljesen más elgondolást követ, mint a kardfilmek többsége. Nem a technika elsajátítása, a csúcsra törés folyamata érdekli, hanem az, miként éli meg az ember azokat az eseményeket, amik révén odáig eljut, és miket hoz a diadal a fejére. A főhőse, Ding Menghou, az ifjúság magabiztosságát és lekezelő magatartását hordozza, amíg meg nem szégyenül. Azért alapjában véve nem gonosz természetű, csak tapasztalatlan, előre nem gondolkozik, a kardforgatáson túl nem lát. Egy megfontolt tanító a hasznára válna. Meg is kapja, de szó nincs a közismert "bölcs mester - naiv tanítvány" viszony taglalásáról. A rendező/író ebben is a szokatlan utat választotta. Az őszszakállú furcsa beszéde, logikája a feje  tetejére állítja az ifjonc világszemléletét. Próbatételei nem a fizikai, hanem a lelki fejlődést szolgálják. (A különc öreg és a kényszer szülte tanítvány jelenetei fölöttébb élvezetesek.) Az igazán drámai rész mégis a "felszabadulása" után kezdődik. Mert mihez kezdhet az elzárkózásból kikerült harcos egy olyan világban, amely viszont egyáltalán nem változott? Egymás sarkát tapossák a kihívók, akiket lerázni nem lehet, az életben maradáshoz ölni kell.  A "Leggyorsabb Kard" név át nem ruházható, lemondani róla nem lehet, csak véres párbajban szerezhető meg. Ami már lelkileg megviseli a szellemileg felnőtt Dinget. A hétköznapi, békés élet számára csak álom, hisz barát, vagy szeretett nő bármikor túsz lehet az ellenfelei kezében. Van-e kiút az ördögi körforgásból?

Mint azt említettem már, ez a mozi a One-armed Swordsman után készült el. Tulajdonképpen az ellenpontjának is tekinthető. Lei Pan felfogásában a harcok nem igazán fontosak, bár szép számmal vannak a történetben. Szinte az összes összecsapás félközeliben van felvéve, és rövidre van fogva. Ez nem segíti a mutatós koreográfiát. A SB stúdió filmjeinek rajongói joggal fanyaloghatnak, mondván, forgattak ott ennél látványosabb harcokat. A rendezőt az érdekli, mit élnek át a harcosok. Az arcoké a főszerep. Feszültség, elszántság, félelem, habozás, a halál döbbenete mind-mind testközelbe hozva a néző számára. Dél-Kína leggyorsabb harcosának bőven van módja végigjárni a lelki fejlődés útját, s mi, a nézők együtt "utazunk" vele. Nem mindenben tudatos a döntése, tépelődik, az érettségért pedig kemény árat fizet. Így nyeri el a szimpátiánkat. A másik véglet az "Észak Kardja" harcosáé. Rokonszenves fickóként ismerjük meg, még jót is tesz, ám a mohó címhajszolása közben minden emberi lefoszlik róla. Az ő alakja mutatja meg, hogy mennyire nem  a cím a fontos, mennyire semmit nem érő az a tudás, amelyhez nem párosul erkölcsi tartás. A szimbolizmus finoman ugyan, de végig jelen van a moziban. A tudást tartalmazó szent szövegek tanulmányozása, a Buddha szobrok faragása elég egyértelmű, de az sem véletlen, hogy a végső párbaj egy templomban zajlik le. Ding a film elején még a harcosok díszes öltözékében tűnik fel, de ahogy haladunk előre, egyre inkább egyszerűsödik a viselete. A végén már csak egy darócruha-szerűség marad rajta. Ahogy egyre magasabbra lép erkölcsileg, úgy tűnik el a világi hívságokat jelző cifraság. Ez a megközelítés már mifelénk is működik, de a keleti kultúrában sincs másként. A film egyértelműen Ding Menghou alakjára épül. Csak a mestere, és fő ellenfele képviselnek fajsúlyosabb karaktert. Ez nehéz feladatot ró Kuang Chaóra, aki szintén nem tartozik a sztárok közé. Meglehet, harcművészet terén nem állná a versenyt a kedvenceinkkel, de elsőrangú színész. "Él az arca", a testjátéka is elsőrangú. Alakítása illik a rendező puritán felfogásához. A mozi egyébként is minden téren kerüli a bombasztikus tálalást, de attól még alaposan kimunkált a részleteiben. A forgatókönyvben minden részlet indokolt, a fényképezés elidőzik a tárgyi részleteken, a stílusos zene nem a keleti közhelyes dallamokat használja, inkább emlékeztet az európai hangszerelésre.

Ajánlom a SB rajongóknak, mert bár nem tipikus alkotása a stúdiónak, de nívós darab. Ajánlom azoknak, akik szeretik, ha az arcok érzelmeket tükröznek egy filmben, ahol  a színészeknek tényleg alakítaniuk kell. Ajánlom azoknak, akik egy kalandos történetben többre vágynak, mint puszta kardcsengésre. A Chang Cheh-i "magasztos vérontás látványos koreográfiában" vonal kedvelői ugyan kevésbé fogják kedvelni, de azért nekik is ajánlom.

Megjegyzés: A "Leggyorsabb Kard", "Dél Kardja", stb. a filmben az arrafelé gyakori, kissé bombasztikus megközelítés szerint tulajdonnévként vannak használva, nem jelzőnek, ezért írtam őket nagybetűvel. A mellékelt feliratban is így szerepelnek.

Rendezte: Lei Pan

Főszereplők: Kuang Chao; Ching Feng Chian; Li- Sheng Chin

(1968, 85 perc)