Ázsiafilm

Kétség nem férhet hozzá, a mozi egyike a wuxia műfaj iskolateremtő alkotásainak, ami még a Shaw Brothers futószalagon készülő filmgyártás előtti korszakából való. Itt látszik meg igazán, mennyit vett el a profithajszolás a minőségi filmgyártás lehetőségeiből. Az eposz hosszú évekig el volt zárva az európai és amerikai piac elől, rossz forgalmazási politika miatt. Szerencsére mostanra már hozzáférhető a felújított SB-filmek sorozatában, és úgy tűnik, a népszerűsége újra szárnyal, mint egykoron a távol-keleti piacon. Vegyük sorra, mitől más, mint az átlag wuxiák.

Először is, a készítése időpontja miatt. A wuxia filmek első nagy korszaka valamikor a 1940-es évek vége felé zárult le, majd kisebb szünet következett, bár azért a műfaj nem merült teljes feledésbe. A 60-as évek elején két nagy stúdió vetélkedett a piacért, az MP&GI és a Shaw Brothers. (Tud még ma valaki az elsőről?) Az első a műveltebb közönségrétegeknek szóló kifinomultabb munkákat részesítette előnyben, míg a Shaw fivérek a nagyobb létszámú, kevésbé iskolázott alsóbb társadalmi rétegeket vették célba, mégpedig meglehetősen agresszív üzletpolitikával. Azért a kezdet kezdetén még adtak magukra, így a rendező, King Hu, aki 1958 óta szolgálta a stúdiót, megkapta a nagy lehetőségét, és a szabadkezet a filmkészítéshez. (Ez később nem volt jellemző a SB stúdión belül.) King Hu egyesítette a klasszikus kínai művészetek tisztaságra törekvését, erkölcsi tartalomhordozást a modern idők igényeivel. Így a film nagyon gondosan felépített, változatos helyszínekkel büszkélkedhet. Persze, a SB-filmek rajongói sok ismerős tájékot látnak majd, de ennek az oka az, hogy a stúdió később aztán gátlástalanul kihasználta az egykori siker helyszíneit a később készült, de mifelénk jobban ismert filmjeiben. Ám a megjelenés évében, 1966-ban mindezek vadonatújak voltak. A rendező nagy gondot fordított a jelenetek színvilágának, kosztümözésének, bevilágításának aprólékos kidolgozására. Ugyanakkor megjelennek az új irányzat elemei is. A klasszikus felfogásban a harc légies, esztétikus, szemet gyönyörködtető, amire bőven lesz példa a filmben, elsősorban a fő karakterek összecsapásainál. De a bevezetésben és a lezárásban a statiszták bizony véres, realisztikus jelenetekben aprítják egymást, földközeli megközelítésbe hozva a veszélyt. Cheng Pei-Pei ideális alany Aranyfecske szerepére. A férfiruhás nő egyszerre rámenős, veszélyes, ám mégis vonzó. Nem csoda hát, hogy még további filmben is elővették a karakterét, ő maga pedig szupersztárrá lett általa. A zene nagy erénye a filmnek. Képre szabott, fülbemászó dallamokkal, amelyek őrzik a hagyományos kínai dallamvilágot, de a világ minden részén könnyen befogadásra találnak. Ráadásul, teljesen hitelesnek hat, hogy dalra fakadnak a szereplők, ami a forgatókönyvet dicséri. A humor beépítése szintén jól sikerült. A verbális és képi elemek vegyítése: Aranyfecske először szóban mérkőzik meg a rosszfiúkkal, majd harci felkészültségével „égeti őket” mielőtt előröppennének a kardok. Azok a kardok, amelyek jól láthatóan valódiak, nem bádogból készültek, és a hatásuk „átjön” a vászonról. Bizony a nem harcművész néző is felismeri és értékeli a színészi munka veszélyességét. Később ez a SB egyik „védjegye” lett. Végezetül meg kell említeni a színészi teljesítményeket. Nyugodtan elmondható, a kisebb szerepekben is felkészült, megbízható teljesítménnyel előrukkoló előadókkal forgattak. Külön meglepő volt számomra a későbbi nagy sztárt, Feng Chun-Chieh-t látni a háttérben. De ott van még Sammo Hung is a „szerepeltek még” kategóriában, akiről csak kevesen tudják, hogy a karrierje beindulása előtt pár évig a Shaw Brothersnél töltött pár tanuló esztendőt. Ez azért árulkodó jel a színészi felhozatalról.

Nem ünneprontás, de egy dolgot muszáj megemlíteni, ami nem erőssége a kivitelezésnek. A két karate nagymester, akiknek az összecsapása a pár évvel későbbi filmekben már csúcspontként lesz tálalva, bizony felemásra sikerült. Az oka egyszerű: színésznek sokkal jobbak, mint harcművésznek. Sőt, észrevehetően nem azok. De ezt leszámítva a mozi egyáltalán nem kelt avíttas összbenyomást, sőt, nagyon is él. De hát egy klasszikustól ez elvárható, ugye?

- Oldfan -

Oldfan sok mindent leírt előttem, amit én is fontosnak tartottam volna megemlíteni a filmmel kapcsolatban. A Shaw Brothers egyik leghíresebb művéről van szó, amely új korszakot nyitott a kínai kardjátékfilmek műfajában. A Come Drink with Me nélkül talán még a másik hivatkozási pontnak tekintett The One-Armed Swordsman sem létezne, a mai formájában legalábbis biztosan nem. A rendezőzseni King Hu filmje még mai szemmel nézve is megállja a helyét, klasszikus státusza kétségbevonhatatlan, bár az én szememben az A Touch of Zen című eposzi hosszúságú műve az etalon.

Én néhány érdekességgel járulnék hozzá az ismertetőhöz. Az SB-fanok körében köztudott, hogy a legendás filmstúdió atyaúristene, vagyis Run Run Shaw, aki már a 100. születésnapját is maga mögött tudhatja(!), hamisítatlan despota. A szigorúan előírt gyártási menetrend, amit minden direktor köteles volt betartani, ha jót akart magának, egyszerűen nem feküdt King Hu-nak. Az ő minden részletre kiterjedő filmkészítési stílusa, a „pepecselés”-re való hajlama éppen ezért rengeteg feszültséget okozott közte és a film producere, Sir Run Run között, aki minden áron igyekezett őt betörni a nagy gépezet fogaskerekei közé. Nem is csoda, hogy a „Király” a film elkészülte után inkább a tajvani producerek által felkínált alkotói szabadságot választotta a hosszútávra szóló rabszolgasors helyett, amelyet a Shaw szerződései kínáltak akkoriban. A Come Drink with Me tehát a konfliktusok összjátékának filmje, ahogy azt a HK-fanatikus Bey Logan olyan találóan megjegyezte egy videóban.

King Hu állítólag maga tervezte meg a szereplők ruházatát a legapróbb részletekig, és a művészeti rendezésen túl, amiben egyébként még Li Han-hsiangot is lekörözte, az akciók megkoreografálását is magára vállalta, noha olyan szakmabeliek segítségére támaszkodhatott, mint Yuen Siu Tien, a fia, Yuen Woo-ping, vagy Han Ying Chieh (mind szerepelnek a filmben). Még arra is figyelt, hogy a részeges hőst alakító Yueh Hua kellően felszabadult állapotba kerüljön a forgatás kezdetére: Hua elmondása szerint addig nem is nagyon ért a szája alkoholhoz, amíg King Hu rá nem szoktatta az italozásra. További érdekes adalék, hogy a fáma szerint King Hu volt az első hongkongi filmes, aki storyboard-ot használt (jó rajzoló hírében állt), és angol tudása révén ismerte a nyugati filmkészítés egyéb vívmányait is. Emellett mi sem természetesebb, hogy a saját kultúrájában is jártasnak számított: a nagy gonddal megkomponált jelenetek olykor egy színházi előadás jellegét öltik (ld. a fogadóban történteket), az akrobatikus harci elemek „balettszerűsége” pedig a pekingi opera hatását mutatják. Cheng Pei-pei elmondása szerint King Hu még ehhez is újító szellemmel viszonyult, és azt kérte tőle, hogy harc közben a jazz ritmusára mozogjon, ami a sokéves táncos tapasztalat miatt nem esett túlságosan Pei-pei nehezére. A koreográfiába sok realisztikus, földközeli elem is vegyült, és az is jót tett a filmnek - ahogy azt Oldfan is nagyon helyesen kiemelte - hogy igazi kardokat, tőröket kellett a színészeknek forgatni. Bár persze nem voltak élesek, a visszaemlékezéseikben a színészek több kisebb sérülésről beszámoltak, amiket a forgatás közben szenvedtek el. Összességében elmondható, hogy King Hu filmje a korábbi kantoni wuxiákhoz képest sokkal realisztikusabb hozzáállással készült, ami megnyitotta az utat Chang Cheh vérben és verítékben fogant realizmusa előtt.

Annyi minden elmesélni való lenne még a filmmel kapcsolatban (a klasszikusok „átka”…), hogy záros időn belül nem is érnék az ismertető végére. Az Oldfannal közös lelkes hangulatú írásunk és a filmhez készített remek magyar felirat mi másra is késztethetné a nagyérdeműt, mint a Come Drink with Me megnézésére.

- Yakuza -

IMDb

Új előzetes

A film eredeti előzetese