Ázsiafilm

Jó év volt az 1973-as, ha karate szempontból nézzük. Bruce Lee piacra dobta talán élete legjobb filmjét, az Enter The Dragon-t. Az amerikai TV nézők nagy lelkesedéssel figyelték David Carradine kalandjait az eredeti Kung Fu sorozatban. A Hong Kong-i filmipar, amely addig inkább a kardokkal csinált nagy üzletet a világban, végre előállt egy olyan  kung fu mozival, amely mandarin nyelven és kínai színészekkel indult el a világsiker felé.(Bármilyen meglepő, a számos hasonló történet ellenére az igazi áttörés addig még váratott magára.) Ez volt a Five Fingers of Death. Nem biztos, hogy mindenki ezen a címen ismeri, ugyanis a világ számos részén teljesen eltérő címekkel mutatták be. Az előbb említett az amerikai piacra szánt cím volt, Hong Kongban King Boxer néven futott. (Állítólag ott már egy évvel előtte bemutatták, az IMDB is így kezeli. De a siker 1973-ra esik.) Spanyol nyelvterületen Hand of Death és Iron Palm–ként lett ismert, de létezik Invincible Boxer változat is.

Chao Chi-hao, az árva fiú harcművészetet tanul a fogadott apjánál, szerelmes annak lányába, aki viszontszereti, s az öregúr áldása rajtuk. Az idilli hangulatot pillanatok alatt feldúlja egy éjszakai támadás, amelyet az öreg mester csak szerencsével él túl. Belátván, hogy eljárt felette az idő, a kedves tanítványt egy másik tanítóhoz irányítja. Nem sejti, hogy ezzel az ifjút két harci iskola vetélkedésének színhelyére küldi. Már az odaút sem egyszerű, a helyszínen pedig még több a gond. A fiatalember kénytelen rájönni, milyen kevés az eddigi tudása. Szorgalmasan készül, szükség is lesz rá, mert harcművészeti torna készül, és a vetélytársak igazi gátlástalan alakok. A szenvedélyek egyre inkább elszabadulnak...

Már a bevezető részből lehet sejteni, egy átlagos karate történetnél összetettebb történettel van dolgunk. Valóban. Végre nem csupán az a szereplők dolga, hogy két verekedés között eldaráljanak néhány hézagkitöltő mondatot. Egyáltalán, nemcsak harcosok nyüzsögnek a színen, a hétköznapi életet élők, (szerelem, csalódás, árulás, stb. megélői) mind szerves részét adják a történetnek. Van mód valódi színészi teljesítményt nyújtani, van jellemfejlődés az egyes karaktereknél, ügyes részmozzanatokból áll össze a hihetőnek mondható történet. Az összetettség nem válik bonyolultsággá, a történet mozgalmassága nem tűnik el. Nem szeretném névszerint végigdicsérni őket, minden színész kiválóan hozza a maga szerepét. (Na jó, Lo Lieh és Ping Wang egyaránt kiemelkedő.) Remek a zene. Sokat tesz hozzá az érzelmi hatáshoz. A fényképezés tiszta, nem rángatózik a kamera, pedig a harci jeleneteknél ugyancsak pörögnek a kezek-lábak. Mert azért hiába lenne minden fentebb említett erény, ha nem társulnának hozzájuk maradandó élményt nyújtó összecsapások. Nincs ilyen gond. Pont a jól kidolgozott forgatókönyv tesz róla, hogy stílusparádét láthasson a néző. Judo mester, feketeöves karatés, szamurájkardos rosszfiú, mongol harcos, no meg különféle stílusban küzdő kung fu tanítványok mutatnak be mindenféle, elismerő felszisszenést kiváltó mutatványokat. Nagy erénye a filmnek, hogy sok a valóban „élesben” felvett harci jelenet. Az idősebb mestereknél még ki lehet szúrni a rásegítéseket, de az ifjak már valós időben, csak a saját fizikai képességeikre alapozva küzdenek. Amely képességek bizony nagyon magas szintűek. „Természetesen” akad némi kötéltechnikás, ugróasztalos jelenet is, de a valódi pusztakezes küzdelem dominál. Az utóbbiak miatt sorolják ezt a mozit még mindmáig a TOP 10–be a harcművészeti filmek ranglistáin. A film a maga korában igencsak rámenősnek számított, és egyes jelenetein mit sem fogott az idő. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy keményedik a stílus.

Nem szaporítom tovább a szót. Egy igazi klasszikus harcművészeti darab ez, mely valóban rászolgált már erre a jelzőre. Minden összejött, a történet, a fényképezés, a zene, a kivitel, a koreográfia, a szereplők megválasztása. Ráadásul végre eredeti nyelven férhető hozzá. (Az angol szinkron borzalmas volt a VHS korszakban.) A stílus kedvelőinek kötelező darab, de más sem fog unatkozni rajta. Nem holmi „üsd-vágd, nem-apád” kategóriába sorolandó, erőszakra építő történet került a vászonra, hanem olyan, amiben az öklökkel vívott harc a kultúra része, ezért elfogadható.

Ui: A rendező ugyan Chang-hwa Jeong, de a régebbi változatokon még a Cheng Chang Ho név olvasható. Hogy miért kellett álnevet használni, nem tudom. Az biztos, nem olyan alkotás ez, amit le kellene tagadni. (Állítólag a koreai származása miatt, de ezt hivatalosan soha el nem ismerték.) Jó  látni, hogy Lo Lieh pedig annyi gazember eljátszása után egy jófiút személyesíthetett meg. Nem sok ilyenben volt része a stúdiónál eltöltött évei alatt.

imdb

Rendezte: Chang-hwa Jeong
Főszereplők: Lo Lieh, Ping Wang, Hsiung Chiao; Feng Tien; Chin-Feng Wang
(1973, 104