Ázsiafilm

 

2008-ban Kína az Olimpia lázában égett, igyekezvén minden téren pozitív képet sugározni magáról. A megnyitóünnepség kungfu bemutatója adta az apropót arra, hogy egy kicsit utánanézzenek a kínai sportolók olimpiai múltjának és hamar rátaláltak az első rendezvényre, amin a sportolóik elkezdték bontogatni szárnyaikat. Ez az 1936-os Berlini Olimpia volt, ami errefelé sok mindenről nevezetes, csak a kínaiakról nem, pedig az akkor a záróünnepségen előadott kungfu performansz szintén osztatlan sikert aratott. A versenyzők és sportolók? Ők akkor még nem sok vizet zavartak, de egy igazi propagandafilmhez az ő életük remek apropót szolgáltatott.

 

Tsui Siu Ming oly sok más sorstársához hasonlóan még a Shaw Brothers érában kezdte tevékenységét, természetesen akciókoreográfusként és a kaszkadőr trükkök koordinátoraként, de színészként és rendezőként is próbálkozott, mára javarészt elfeledett alkotásokban. Az utóbbi időben elsősorban producerként dolgozott, majd újfent rendezésre adta a fejét. Hogy úgymond visszarázódjon mindebbe, a Twins Mission leforgatásában segédkezett, majd 2008-ban ismét beleült a főnöki székbe, hogy a gyakorlatilag teljesen saját produkciót, a Champions-t leforgassa.

 

Sajnos Tsui mester számára az az egy segédkezés kevésnek bizonyult ahhoz, hogy előjöjjenek belőle a régi rendezői reflexek, ugyanis a Champions valószínűleg csak a kínai néző számára nyújt igazi szórakozást, a világ többi részén élők számára hamar unalmassá válik. Hogy miért? A rendező ugyanis egyrészt túlzásba vitte a propagandisztikus elemeket, amikből annyit lehet felfedezni, hogy talán még Mao elvtárs cenzorai sem találtak volna benne kivetnivalót, másrészt a sztorit több nem igazán odaillő mellékszállal igyekezett feldobni, véleményem szerint sikertelenül.

 

A sztori tehát a 30-as évek közepe táján játszódik, amikor a kínai atléták a korábbi olimpia egy szem indulója példáját szeretnék követni és csapatostul részt venni Berlinben. Az államtól kapott támogatás azonban jóval kevesebb, mint amire szükségük lenne, így a civil adományokból igyekeznek összeszedni a hiányzó összeget, valamint jótékonysági rendezvényeket tartanak, ahol további adományokra próbálnak szert tenni. Az euforikus hangulatot azonban egy gengszter és egy sérülés hátráltatja, a bajkeverő rivális kungfumesterről nem is beszélve.

 

A felkészülés bemutatása a sportfilmek tipikus kliséit tartalmazza, így túl sok izgalmat nem nyújt. Riválisok, sérülések, emberfeletti teljesítmények és a makacs társak meggyőzése szerepel a sztori eszköztárában. Ezzel párhuzamosan a kungfubemutató szereplőinek kiválogatása zajlik, ami elsősorban a hosszas párharcoknak köszönhetően sokkal inkább leköti a néző figyelmét. Sajnos a realista harcmodor helyett Tsui is a huzaltechnikával feltuningolt, elsősorban a látványra összpontosító koreográfiákra szavazott, amik miatt az egyéniség kvieszett ezekből a jelenetekből, gyakorlatilag ugyanazt látjuk, mint bármelyik másik kungfufilmben. A mindig nevetésre ingerlő kliséket, azaz az éppen használni kívánt mozdulatsort vijjogva bemondó hősöket sem tudta kihagyni, pedig ez sokkal inkább vígjátékba való, mint egy megtörtént eseményeken alapulónak szánt moziba.

 

Meglepő módon a propagandisztikus elemek egyáltalán nem zavaróak, inkább azok is a vicces kategóriába tartoznak. Hőseink már-már kóros önbíztatása (a kínaiak erősek, tehát ott a helyük az olimpián), a helyenként kissé erőltetetten euforisztikus hangulat érdekes színfoltja a sztorinak. Ami viszont nagyon zavaró, az a gengszteres szál, ami tulajdonképpen nem illik bele a történetbe. Ugyan hamar érthetővé válik a jelentősége, de a lezárása bosszantóan idétlen, ráadásul az addigi propaganda is egy kicsit hitelét veszti általa.

 

Felemás az összkép a technikai kivitelezést illetően is. A rendező görcsösen igyekezett bemutatni, hogy nem fél a számítógépes trükkök használatától sem, ám a város felett repkedő animáción túlságosan is látszódik, hogy grafika, így talán nem kellett volna annyira erőltetni. A kungfujelenetek huzaltechnikás pillanatai között is láthatunk meghökkentő pillanatokat, amikor hőseink a gravitációt és az emberi mozgást meghazudtoló módon fognak talajt. A Jackie Chan filmekből megszokott messzire repülő, vagy éppen nagyot hasaló emberek látványa nem okoz problémát, hiszen ezekhez már hozzászokott minden néző, de az egyébként szép mozdulatsorokat bemutató, viszont a drótok miatt darabos mozgással lábon maradó harcosok ettől robotszerűvé válnak.

 

Nem meglepő módon hiába a két órás játékidő, az egyes karakterek bemutatására a rengeteg sport és bunyó miatt nem maradt elég idő, így a színészi játék gyakorlatilag értékelhetetlen. Egyedül a főszereplőt alakító rutinos rókát, Dicky Cheung-ot van értelme dicsérni, aki ügyesen hozza a saját céljai miatt hajtó, majd némi jellemfejlődésen áteső Cheung Fung-ot. A többiek közül maximum Priscilla Wong-ot érdemes megemlíteni, aki nagyon csinos, Tse Miu-t, aki gyerekkorában két filmben is Jet Li fiát alakította, valamint Yu Rongguang-ot, aki a triádharcosok szerepeiből sikeresen beleöregedett a bölcs kungfumester klisés figurájába. Színészi képességeiből sokat nem mutat meg, de a bunyókban főszerepet vállal, nem is akárhogy.

 

Ami viszont nagyon tetszett, az az, hogy egyáltalán nem foglalkozik senki sem azzal, miről is szólt az a bizonyos olimpia, amire ezek az emberek annyira készültek. Egy szót sem szólnak benne Hitlerről, a nácizmusról, sőt, még a többi akkori sportolóról sem. A kínai néző számára mindez lényegtelen, őket csak az foglalkoztatta, hogy nagyapáik hogyan próbálták országukat kedvező színben feltüntetni a világ felé. A záró képsorokkal pedig szintén némileg propagandisztikusan bizonygatják maguknak, hogy nagyapáik álma végül valóra vált, Kína tényleg a legnagyobb és legerősebb a sportban is. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy a sztori lekössön bárkit azokon kívül, akik kiváncsiak arra, hogy milyen a propaganda a mozivásznon.