Ázsiafilm

 

A 90-es évek eleje minden tekintetben a hongkongi film legfényesebb korszaka volt. A 2008-as termésnek nagyjából a duplája készült el akkoriban évente, így egyrészt a nagy költségvetésű, a kor technikai színvonalának megfelelő darabokból éppúgy jóval több került a mozikba, mint a közönség röhögtetését szolgáló bárgyú vígjátékokból. Ráadásul ezek között a Stephen Chow általt frissen „feltalált” mou lei tou, azaz nonszensz alapokra épülő darabok mennyisége ugrásszerűen emelkedett. Ezek egyike az 1992-es The Big Deal, amitől értelmet nem, fejfogásra késztető, ütődött poénokat viszont nagy számban lehet várni.

A filmet a mindössze 3 évig aktívkodó Wong Chun-Yeung hozta tető alá, aki a közönség igényeit maximálisan ismervén igyekezett összetákolni egy látványos akciókkal teletűzdelt, debil poénokkal felhígított marhaságot. Törekvéseit több-kevesebb siker koronázta, hiszen a végeredmény egyáltalán nem említhető Stephen Chow munkáival egy lapon, de azért megvannak a maga pillanatai, még ha nem is túl nagy mennyiségben.
A sztori szerint egy Saint Hero nevezetű bűnöző Hongkongban randalírozik, ráadásul el akarja tenni láb alól riválisát, a Mentort. A rendőrség a kőkemény rendőrnő, Super Cannon mellé elhívja a szuperzsarut, Lethal Weapon-t erősítésként, ám a páros nehezen jön ki egymással, ráadásul a Mentor által kitanított lánykák tovább bonyolítják a szálakat.
De ez valójában az a film, ahol a sztori nem érdekes, mert egyrészt semmi értelme, másrészt nem az volt a cél, hogy ezzel kössék le a néző figyelmét, hanem hogy minél többször lehessen elképesztően idióta poénokat elsütögetni és a szinte kizárólag kungfu harcosokból álló színészeket egymásnak ugrasztani. A humor színvonalát nem ecsetelném, mert ízlése válogatja, hogy tetszik-e, avagy sem, annyit azonban nem árt megjegyezni, hogy rettenetesen fárasztó. Ami viszont az egésznek a lényegét adja, azok a mókás kungfu párharcok, amiket a sok látványos akciófilmben már korábban bizonyított Sibelle Hu, Moon Lee, Ooshima Yukari, Yuen Wah és Wong Kwong Leung hajt végre. A sztori szempontjából persze túl sok értelmük ezeknek a bunyóknak sincs, de mivel az egész történet úgy, ahogy van, hülyeség, így ezen már senki sem fog fennakadni.
Biztos vagyok benne, hogy azon kevesek számára, akik hajlandóak lesznek megnézni ezt a vígjátékot, nem fog a maradandó filmélmények közé tartozni, de annyit érdemes megjegyezni az érdekében, hogy remek mementóul szolgál a korabeli hongkongi mozilátogatók ízléséről és elvárásairól.