Amennyiben Wong Jing a hongkongi filmipar legperverzebb alakja, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy Chan Hing-Ka a legfetisisztább közöttük. Nehezen lehetne mással magyarázni a dolgot, ugyanis Chan rendezéseinek nagy részében központi szerepet töltenek be a melltartók és azok viselői. Ez akár elég is lehetne ajánlónak, ám sajnos a La Lingerie közel sem olyan ígéretes, mint amilyennek a cím és a poszter alapján tűnik, ugyanis egyértelműen a fiatal női nézőket próbálták megcélozni vele, azaz erotika (és category III jelenetek) helyett inkább a Szex és New York-ban látható, ám azoknál visszafogottabb poénokra helyezték a hangsúlyt.

Konkrét utalás ugyan nincs rá (leszámítva azt, hogy egy cameo szerepben a korábbi alkotások sztárja, Gigi Leung is feltűnik), de minden jel arra mutat, hogy a La Lingerie a La Brassiere-vel megkezdett, majd a Mighty Baby-vel folytatott „sorozat” harmadik epizódja, amiben Chan visszatért kedvenc női ruhadarabjának „boncolgatásához”. A sztori ezúttal Miu, egy csinos, fiatal lány körül bonyolódik, aki egy fehérnemű designer cégnél szeretne elhelyezkedni, a próbaidő alatt pedig „fehérneműkutatóként” kell bizonyítania képességeit, míg magánéletét tekintve a szüzessége elvesztésén fáradozik, csak a megfelelő partnert nem találja. Mindeközben pedig a barátnői édes-bús kalandjainak is szem és fültanúi lehetünk.


Sajnos a rendezőt elérte a folytatások készítőit fenyegető legnagyobb veszély, azaz mindenben túl akarta szárnyalni a korábbi filmjeit. Ez pedig egyenesen oda vezetett, hogy szinte minden téren kudarcba fulladtak a próbálkozásai. A sztori alapvetően egy vígjáték, ám Chan telezsúfolta drámai, leginkább tanmesékbe illő szálakkal, amik megtörik mind a hangulatot, mind a tempót. Ez azonban még a kisebbik probléma (feltehetően a helyi fiatal női nézők jobban azonosultak ezekkel, mint én innen a távolból), ennél sokkal súlyosabb, hogy a sztori egyszerűen túl hosszú, a két órás időtartam helyett egy pörgősebbre vett, nagyjából 80 perces könnyed megvalósítás sokkal jobban illett volna a témához. A humor terén pedig ugyanazzal küzd, mint annyi más mostani vígjáték, azaz a Stephen Chow által hagyott űrt próbálják meg betölteni, immáron sokadszorra a Chow mestert utánzó Ronald Cheng-gel, akinek ezúttal is igencsak izzadtságszagú, erőltetett a játéka. Néhány jó ötlet azért belefért az egyébként folyamatosan nyeklő-nyakló, a teljes szétesés határán egyensúlyozó sztoriba, de mindez kevés az üdvösséghez.


Amíg a La Brassiere-ben igazi nagy nevek bolondoztak (pl. Lau Ching-Wan, Louis Koo, Carina Lau, Gigi Leung, Karen Mok, Stephen Fung, stb.), addig ezúttal Ronald Cheng-en kívül mindössze az eye candy Andy On és a legtöbbször epizodista Wong Cho-Lam, Lee Man-Kwan vonulat található meg. Azért Chan gondolt a lányokat a moziba elkísérő férfiakra is, hiszen a látványra nem lehet panasz, Stephy Tang, Janice Man és J.J. Jia is gyönyörű, ráadásul időnként igencsak dögös cuccokban flangálnak.


Sajnos azonban ez az egyetlen érv, amit fel lehet hozni, hogy megnézze valaki a filmet. A drámai részek túl gyengék ahhoz, hogy hitelesek legyenek, a humor erőltetett, ráadásul a legtipikusabb, legevidensebb fajtából való, a sztori pedig egyszerűen fárasztó. Mindez leginkább azért furcsa, mert Chan korábbi munkái (a fent említettek mellett a Naked Ambition, a Love on the Rocks és a Simply Actors) ennél jóval magasabb színvonalúak voltak.

iMDB