Ázsiafilm

Kínának, Japánhoz hasonlóan, volt egy időszaka, amikor a különböző kisebb tartományok urai egymást ritkítva igyekeztek a hatalom csúcsára kerülni, bár jó pár évszázaddal korábbra esett, mint az a szomszédos országban történt. Olyan témakör ez, amely nem kerülheti el a filmesek figyelmét. A Shaw Brothers-nél természetesen nem hagyták parlagon heverni a témát. Viszont a szűkös helyszín választék és az anyagi korlátok nem tették lehetővé egy igazán nagyszabású produkció létrejöttét. Maradt hát a másik megoldás, az emberi oldal bemutatása. Így született meg az elszánt merénylő története.

A történelmi ismeretekkel minden bizonnyal arrafelé sem túl jól áll az átlagnéző, így aztán a bevezető képsorok helyett bevezető feliratokkal vázolják fel az alaphelyzetet, kiokosítva a fogyasztót, hogy hol és mikor jár az időben. Már ez az indítás sejteti, nem a megszokott sémákat óhajtották előtérbe helyezni. Művészileg szintén más utat választott a rendező. Egyértelműen a régi időkben gyökerező pekingi opera stílusát óhajtotta átültetni a film nyelvére. Következésképp cizelláltan részletes a kidolgozás, ami a cég más filmjeire nem jellemző. Pazar kosztümök és díszletek, kiváló bevilágítás, gondos szereplőválogatás társult a cél megvalósításához. A régi Kína előkelőségeinek szertartásos világa elsőrangúan lett felvezetve. Korántsem elhanyagolható az sem, hogy a forgatókönyv hasonlóan mívesen épül fel, a részletekre ügyelés ugyanis korántsem tartozott a cég erényei közé. Ám ezúttal erre sem lehet panasz. Szóval tulajdonképp minden adott volt egy művészileg kidolgozott kalandfilm megvalósulásához. A klasszikusokra, és az eredeti ’30-as évekre visszavezethető wuxia stílus kedvelői minden bizonnyal fölöttébb elégedettek lesznek ezzel az alkotással. Bevallom, bennem visszás érzésekkel társult végül a mozi, annak ellenére, hogy kifejezetten élveztem a történelmi témához illő részletező megvalósítást. Sorra veszem az okokat:

1. A főhős cselekedeteinek pszichológiai alapját gyengének érzem. Egyszerűen nem áll össze a vége az előzményekkel. Számos más, sokkal ésszerűbb viselkedése lehetne, amikre az előzőekben bőven adott példát a cselekményben. Lenyűgöző az elszántsága, de nincs összhangban az addigi tetteivel, és végképp nincs az emberi természettel. Ugyanezt éreztem a nővérével kapcsolatban is, aki teljesen feladja az addig felettébb racionális megnyilvánulásait.

2. Túl nagy operai eszköztár. Az alapot fentebb már említettem, de a klasszikusok tisztelete itt sokszor visszás megoldást hozott. Az a szertartásosság, ami jól mutat egy operaház színpadán, a mozivászonra egy az egyben átvíve már bosszantó modorosságot hozhat. A film nagy részében, a magánélet filmre vitelénél végig az volt az érzésem, hogy nem mozit látok, hanem lefilmezett színpadi előadást. A vásznon, közeli kamera beállításoknál a széles mozdulatok túljátszásba torkollnak.

3. Minden kalandos történet sava-borsát a harci jelenetek adják. Itt nem, sőt! A legrosszabb keleti felfogást választották. Az, hogy a főhős Supermant megszégyenítően röpköd, még el lehetne viselni, tekintettel a tradíciókra. De hogy a válogatott testőrség ötösével-hatosával beledől a főhős kardjába, bántóan ügyetlenül csapkodnak és a némafilmek komikusait megszégyenítően ugrálnak Wang Yu körül, az már erősen illúzióromboló. Ezen nem segít a végére bőven adagolt művér, amivel „modernizálni” akarták a hagyományos felépítésű tragédiát. Igen, modernizált változat, lévén hogy a stílus már az 1930-as évektől markánsan jelen volt a hongkongi filmművészetben.

Kétségtelen, a fentebb felsorolt hiányosságok érzékelése erősen egyéntől függő. Így a filmet bízvást merem ajánlani azoknak, akik a klasszikus wuxia-filmeket kissé modernebb köntösbe öltözötten szeretnék látni. Egyszeri megtekintésként mindenképp megér. Azok a szerencsések, akik tőlem eltérően fogékonyak a pekingi opera stílusára, még élvezhetik ezt a hibái ellenére is figyelemre méltónak mondható alkotást.

-oldfan-

Chang Cheh és Jimmy Wang Yu kollaborációjának egy újabb remekművéhez érkeztünk, egy olyan wuxiához, amely a The One-Armed Swordsman bemutatása után néhány hónappal ismét nagy elismerést hozott a Shaw Brothers kasszarobbantó duójának. Úgy is mondhatnám, hogy klasszikus klasszikust követett a moziban. Nem mellesleg személyes kedvencről írok, úgyhogy a tisztánlátás egyáltalán nem garantált, ezért is hálás vagyok oldfannak, amiért az ő tetszését annyira nem nyerte el a The Assassin, és a tőle megszokott józansággal írt a filmről.

A Hadakozó Fejedelemségek korában járunk, amikor néhány nagyobb fejedelemség acsarkodása alatt nyögött a nép, mígnem a kis zsarnokokat i.e. 221-ben egy Qin Shi Huang-ti nevű nagyobb zsarnok váltotta, aki alatt megalakult az első jól szervezett, központosított, hűbéri alapokra helyezett kínai állam. No, ott még azért nem tartunk, de a film eleji bevezető szöveg és az utána következő néhány jelenet után tisztán láthatjuk, hogy a kiskirályok korának lassan vége: a Qin-fejedelemség egyre baljósabb árnyat vet a többire.

Nie Zheng (Wang Yu) ambícióktól túlfűtött kardforgató ifjú, aki valami nagy és fontos dolgot szeretne életében elérni; ha fel kéne áldoznia magát valami nemes ügy érdekében, ő boldogan, hezitálás nélkül megtenné. Kedvese (Chiao Chiao) amolyan visszahúzó erőként áll mellette: Xia Ying inkább a csendes, egyszerű életet preferálja. Nie Zheng élete hamar veszélyes fordulatot vesz, amikor mesterének iskoláját egy ex-tanítvány rosszindulatának köszönhetően felszámolják, ő maga pedig bujdosni kényszerül. Egyszerű mészárosként máshol új életet kezd, hátrahagyva a szeretett nőt. Gondolhatnánk, hogy most aztán tényleg kiélheti majd a nagyravágyását, ám betegeskedő édesanyjáról és nővéréről kell gondoskodnia, így a kötelesség megbéklyózza még egy időre. Időközben egy Yen (Tien Feng) nevű miniszter is száműzetésbe kénytelen vonulni, persze ő sem éppen önszántából, így amikor Yen hall Nie Zheng karforgató képességének kitűnőségéről, személyében azt az embert véli felfedezni, aki megszabadíthatja a népet a zsarnok miniszterelnöktől, aki fiának a haláláért is felelős. Többet nem is érdemes elárulnom a sztoriból, azt hiszem, ennyiből is sejthető, hogy ki fogja betölteni a címszerepet.

A The Assassin legnagyobb erősségét én éppen abban látom, ami oldfannak kevésbé tetszett: a szertartásosság érzése valóban felöleli a film egészét. Chang Cheh terebélyes filmográfiájában nem sok hasonló filmet találhatunk, amelyben az akciók ennyire háttérbe szorulnak a részletező bemutatás javára, amelyben a színészek mintha valóban a világot jelentő deszkákon lépkednének. Az, pedig kifejezetten ritkaságszámba megy, hogy a női karakterek is komolyabb súlyt kapnak egy CC-filmben és hogy a maszkulin erők mellett egyenrangú felekként kezeli őket a direktor: Nie Zheng nővére és szerelme iránt is képes szimpátiát kelteni a nézőben az állítólag nőgyűlölő Chang. Mi több, a Chiao Chiao-Wang Yu páros ebben a közös filmjükben működik a legjobban, ezért is gondolom, hogy a The Assassin mindenképp a rendező legdrámaibb hangvételű remekelései közé tartozik. A drámai végkifejletet az is kellőképpen megtámogatja, hogy a cselekmény nagy részében, a film középső harmadában Chang a hüvelyében tartatja a szúró-vágó alkalmatosságokat, és a történelmi jelentőségű tettig vezető, akciódússággal éppenséggel nem vádolható momentumokat helyezi előtérbe. Ugyan a japán filmek látszólag eseménytelennek tetsző, mégis érzelmileg intenzív előkészítő jeleneteinek szintjét Chang filmje nem tudja teljes mértékben produkálni, én úgy érzem, valami hasonló koncepció lebegett a szemei előtt, mint amit Kobayashi a Harakiri és a Szamurájlázadás című munkáiban sikerre vitt.

Amit még kiemelnék, hogy Nie Zheng filmvégi (ön)bérgyilkos-akciója minden kétséget kizáróan az egyik legemlékezetesebb a wuxiák történetében, bár annyiban igazat kell adnom oldfannak, hogy megvannak a maga „hibái”. Az „egy a tengernyi ellen” nyilvánvalóan inkább szórakoztató, mint hihető koncepció, a kardvívás éppen ezért nem éppen szofisztikált, inkább a mennyiség, mint a minőség játszik szerepet a kivitelezésben. Főhősünk megesik, hogy a nehézségi erőt legyőzve hajt végre valami mozdulatot, ami a ’30-as évek fantasy-beütésű wuxiáiban gyakori technikának számított, egy ilyen ’60-as évekbeli modernizált műfajtermékben inkább némileg megütközést keltő. Mindezek ellenére, ha Shaw Brothers és filmvégi kaszabolós rendvágás, valamiért mindig a The Assassin idevágó képsorai peregnek le lelki szemeim előtt, pedig a Shaw nem egy felejthetetlen mozgóképes vérfürdővel ajándékozott meg minket. (Szinte látom a bólogató fejeket.)

Na, de túl sok lesz a szöveg, ezért ajánlom, hogy nézzétek meg a békeidők beli előzetest, az nyilván beszédesebb e hosszúra nyúlt irománynál. Ha úgy határoztok, hogy nem volt elég a jóból, akár a filmmel is próbát tehettek.

-Yakuza-