Ázsiafilm

House of Fury (Jing mo gaa ting) (2005)

2008. július 23. szerda, 20:45 |

Írta: YEZy |

( 4 szavazat )

Ismertetők - Hongkong

A kommersz, kungfu jelenetekben bővelkedő akciófilm mind a mai napig az egyik legnépszerűbb műfaj Hongkongban, azonban a trendek folyamatos változása remekül látható, ha az ember találomra kiválaszt néhány címet a 70-es, 80-as, 90-es évekből és a közelmúltból. A legfontosabb változás mindenképpen az, hogy míg korábban valódi harcművészek játszották a főhősöket, addig ez mára leginkább a popsztárok feladata lett és emiatt az akciókoreográfusokra, az operatőrökre és a vágókra jóval nagyobb felelősség hárul, hogy a harcművészeti hiányosságokat a saját munkájukkal ellensúlyozzák. Eme törekvés bemutatására a House of Fury-nál keresve sem lehetne jobb példát bemutatni, hiszen a főszereplők közül egyedül Daniel Wu foglalkozik harcművészetekkel, ő is csak hobbiszinten és ebben a sztoriban egyébként sem bunyózik túl sokat.

Annál inkább akcióznak helyette a popsztárok, elsősorban a filmet mindenesként jegyző Stephen Fung, aki forgatókönyvíróként, rendezőként és főszereplőként is részt vett a munkálatokban. A sztori meglehetősen sablonos és kiszámítható, ám ezen már meg sem érdemes lepődni. Adott egy csonka család, papa és két gyermeke, akik nem kifejezetten szívelik apjukat, elsősorban a fárasztó és (szerintük) unalmas kémtörténetei miatt. Amikor azonban megjelenik a színen egy rokkant amerikai katona, aki apjukon keresztül próbál bosszút állni azon, aki (szó szerint) kettétörte a karrierjét, a testvéreknek össze kell fogniuk és fel kell használniuk azt a tudást, amit apjuktól kaptak, amikor még kicsik voltak.

Ami leginkább szemet szúr a film során, az a már-már hihetetlen méreteket öltő kettősség, ami jellemzi a kivitelezését. Amíg egyes jelenetek roppant látványosak, vagy éppen szórakoztatóak, rögtön utánuk következik egyből egy olyan fordulat, vagy átvezetés, ami abszolút megtöri az addigi hangulatot és hatást. Ez persze nem csak a jelenetekre, hanem a film egészére jellemző. Az operatőri munka például relatíve magas színvonalú, viszont nagyon látszik rajta, hogy a külső jeleneteket hagyományos kamerával, a lakáson belülieket pedig DV technikával rögzítették, így jelenetről jelenetre változik a képi világ, amihez nehezen szokik hozzá a szem. Ugyanez mondható el a rendezésről is, Stephen Fung ugyanis nem minden esetben állt a helyzet magaslatán, sokszor idétlen begyorsított jelenetekkel próbálta komolytalanná tenni a hangulatot, ami bántóan zavaró (pl. amikor Ella fut el a gonoszok elől a suliban). Ettől függetlenül (meg attól is, hogy nem ez volt az első rendezése) kapott egy jelölést a HKFA-n a legjobb új rendező kategóriában. Ha már kettősség, akkor érdemes megjegyezni, hogy a borító is elég gagyi, ugyanis Daniel Wu nem használ kardot a filmben és az ezúttal kopasz Michael Wong sem karmolászik.

Ami talán a leglátványosabb, az természetesen a bunyók kivitelezése. Ez pedig nem véletlen, hiszen a koreográfiát az egyik legnagyobb guru, Yuen Woo-Ping készítette, aki jó szokásához híven ezúttal sem fukarkodott a huzaltechnika alkalmazásával és számtalan, a saját korábbi alkotásaiban már bemutatott kombinációt játszatott el a színészekkel. További pluszpont, hogy több jópofa, nem szokványos ötlet is bekerült a bunyók közé (a két testvér harca a távirányítóért, vagy a vacsora közbeni csetepaté), a sztori elején Anthony Wong meséje is gyönyörűen ölt testet, igaz, ott még némi CG-t is bevetettek a hatás fokozása érdekében. Ugyan időnként szembetűnő, hogy nem harcművészek bunyóznak, itt-ott néha nagyon látványos a görcsölés, hogy jól hajtsák végre az adott koreográfiát (elsősorban Gillian Chung esetében), azonban ha mindezeket figyelmen kívül tudja hagyni a néző, akkor jól fog a filmen szórakozni. A gyors vágások és a helyenként begyorsított, helyenként belassított jelenetek intenzív használatával sikerült pörgőssé és látványosakká tenni a verekedős jeleneteket (bár engem a begyorsított jelenetek kifejezetten irritáltak és sajnos nagyon sok volt belőlük), a helyenként beszúrt ötletes poénok pedig remekül oldják a feszültséget.

Mindezekkel együtt számomra nem elsősorban az akciók, hanem a családi élet bemutatása volt a legemlékezetesebb. Az, ahogy a két gyerek eleinte apjukhoz viszonyul, egy efféle sztoritól nem várt módon egész hiteles, akárcsak az egymáshoz fűződő kapcsolatuk, amit jó érzékkel figuráznak ki a történet során, nem is beszélve a párkapcsolatok kezdeti poénjairól. Főleg ezek bemutatása miatt érződik a film fiatalosnak és frissnek.

A színészi játékot nézve az elmondható, hogy egy nagy színész és jópár próbálkozó palánta kapott szerepet a történetben. Anthony Wong szokás szerint zseniális, főleg apaszerepben, ahogy a már-már szánalomra méltó, nagyon törekvő, de saját korlátoltsága miatt mindig felsülő papát játsza. Szenzációs színész! Kungfu harcosként már nem akkora ász, de ez megbocsátható. Gillian Chung és Stephen Fung a két testvér szerepében a tőlük megszokott játékot hozza, Chung a visszafogott, Fung pedig a vigyori popsztár imázsát alkalmazza ezúttal is, előtérbe tolva azt, hogy minden egyes pillanatban nagyon jól nézzenek ki. A mellékszereplők között jó volt újra látni a 80-as 90-es évek fordulójának egyik nagy alakját, Wu Ma-t, míg a szokás szerint külföldit játszó . Michael Wong egy motivációját tekintve átlagos, küllemét tekintve különleges gonoszt formál meg, a legnagyobb meglepetést pedig a forgatás idején kábé 14 éves Jake Strickland okozza, aki várakozáson felül ügyesen használja a botot a bunyói során. Daniel Wu szinte szóra se érdemes, annyira kis szerepet kapott...

A House of Fury, amit egyébként idehaza is kiadtak a rettenetes Hosszú bosszú címmel, tehát elsősorban azok számára okozhat kellemes kikapcsolódást, akik szeretik a könnyedre hangolt kommersz hongkongi blődliket. Ugyanazt nyújtja, mint a többi hasonló, Jackie Chan producerkedésével készült film (Twins Effect, Gen-X Cops, Enter the Phoenix, stb.), így ha azok tetszettek, ezt sem érdemes kihagyni!

iMDB