Besieged City (2008)
2008. július 15. kedd, 16:31 | 
Írta: manu | 
| 
| 
| Ismertetők - Hongkong |
Hong Kong Tin Shui Wai-nak keresztelt kerületét, melyet még a ’90-es években büszke építtetői csak az Új Városnak (New Town) hívtak, mára a média csak a Szomorúság Városaként (City of Sadness) emlegeti. Az elbaltázott várostervezésnek köszönhetően, mely hamarabb húzta fel a munkások számára a házakat, mint hogy az ipari kerület kiépülhetett volna (mely végül elmaradt), a 270 000 embernek helyet adó negyed lakóinak nagy hányada munkanélküli, a családon belüli erőszakról, az öngyilkosságokról és a fiatalbűnözésről pedig szinte havonta adnak hírt a különböző újságok és televíziós csatornák. Ebbe a környezetbe kalauzol el minket Lawrence Lau (My Name is Fame) új filmje, a Besieged City.
Korai témájához, a fiatalok közti erőszakhoz visszatérve, melyet a Gangs és a Spacked Out c. munkáiban boncolgatott a rendező, ezúttal is 14-16 éves gyerekek történetén keresztül próbálja bemutatni azt a kiúttalanságot, elidegenedést és ezen érzések által keltett agressziót, ami a Tin Shui Wai-ban élőkre jellemző. A mind osztálytársai, mind pedig alkoholista és szerencsejáték-függő apja által folyamatosan terrorizált Jun megszökik otthonról, s bátyja csak évek múlva értesül egy rendőrtől arról, hogy testvére öngyilkossági kísérlet következtében kómában fekszik, s gyilkossággal is vádolják. Emellett felkeresik öccse bandatársai is, akik eltűnt kábítószert keresnének nála, ráadásul nem is keveset. A fiú nyomozni kezd, hogy kiderítse, mi történt Junnal az elmúlt pár évben.
Az előkerülő ismerősök elmondásain alapuló, flashbackekre épülő történet első látásra dokumentarista drámának tűnhet, melynek célja kevésbé a szórakoztatás, inkább a Szomorúság Városáról való hiteles kép festése. Ezt támasztja alá, hogy mind a forgatókönyvíró, mind pedig a rendező egy évig végzett kutatást a helyszínen szinte szociológusi igényességgel, mielőtt nekiálltak volna a film munkálatainak. Szintén a realizmust táplálta a casting is, hiszen az összes gyermekszereplőt hasonló környezetből hozták, mint amiben a film is játszódik, az ő bemutatásuk és a látványvilág pedig Fruit Chan hasonló munkájára, a Made in Hong Kong-ra emlékeztet. A dokumentarista hozzáállás azonban pont az előzetes vizsgálatok alatt összegyűlt, minden valószínűség szerint igen nagy tényanyag minél nagyobb arányú bemutatására való törekvésen bukik el. A szereplők szinte menetrend szerinti pontossággal futnak bele egy-egy olyan esetbe, mely az újságok címlapjára kívánkozik, s a szuburbiára természetesen jellemző, ám nem mindennapos. Az emberi tragédiák ilyen mennyiségben elvesztik súlyukat, a film pedig a hitelességét. Alkohol, kábítószer, nemi erőszak, családon belüli fajtalankodás, fiatalkorúak terhessége és még sorolhatnám. A néző számolatlanul kapja ezeket a megdöbbentő eseteket, melyekbe lassan belefásul, így a film végét már csak merő közönnyel nézi, hiszen abban bármi katarzist vagy drámát képtelenség felfedezni az előzmények után.
Bár a fentieket figyelembevéve az sem járható út, hogy a filmet esetleg egy fiatalokból álló bandáról szóló játékfilmként értelmezzük, ami eredetileg Lau célja lett volna, s úgy tűnhet, hogy a rendező a két szék közül a földre esett, azt kell mondjam, a Besieged City egy nézhető mozi. A gyerekszínészek nagyszerűek, úgy, ahogy a rendezés, az operatőri munka és a hangulat is. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy ilyen, a realizmust ennyire szem előtt tartó és szociálisan érzékeny filmmel nem igazán lehet találkozni Hongkongban, csak a mostanában igencsak csendben lévő Fruit Chanra és a tavalyi év nagy sikerfilmjére, az After This Our Exile-re tudok hivatkozni. Pedig az ottani profizmus és stílus, illetve ez a téma remek koktélt alkot, s Lawrence Lau is csak egy hajszálnyival bukta el ezúttal, hogy maradandót hozzon létre.
