A hongkongi filmgyártás erőssége a ’60-as, ’70-es években a különféle harcművészeti filmek gyártása volt. Kung-fu mozik, benne a Shaolin változatok, és a puszta kézen alapuló technikákon kívül mindenféle egzotikus gyilkoló eszközök széles választéka lett a vászonra álmodva. A karizmatikus, csakugyan kiválóan képzett színészekkel teli kalandos történetek nagy sikerrel mentek a hazai mozikban, majd nemzetközi hódító útra indultak. Ám betörni a piacra és időleges sikert aratni mást jelent, mint tartósan elnyerni a nézők kegyét. Nemzetközi sztárokká csak azok lettek, akik a fizikai képzettségen túl, mint színészek is megállták a helyüket. Továbbá arra is szükségük volt, hogy a futószalagon gyártott, limonádé-szerű történeteken túl gondosabban kimunkált kalandfilmekben mutathassák meg képességeiket. A kezdeti „vadhajtások” után a stúdióvezetők rájöttek, hogy a történet is fontos a nemzetközi eladhatósághoz, nem elég, ha a főhősök pusztán csak válogatott módszerekkel ritkítják egymást és a statisztákat. Egyre inkább odafigyeltek rá, hogy ne csak a belterjes világhoz már hozzászokott nézőközönség igényeinek megfelelő mozikkal álljanak elő, hanem olyasféle témákkal is, amelyek a külföldi mozilátogatók számára szintén érthetőek. A szerencsésebbek és a tehetségesebbek közé tartozik Jimmy Wang Yu, akit elsősorban a félkarú harcos többször megformált szerepe betonozott be a köztudatba. A legendás szerepen túl azért bőven vannak olyan más filmjei, amelyeket még mindig érdemes előhúzni a gyűjtemények mélyéről. Az elkövetkezendőkben néhány jól sikerült alkotás ismertetőjével szeretnénk kedveskedni a keleti filmgyártás ezen ágát máig szívesen fogyasztó, népes rajongóhadnak.

A Kardok kardja a harcművészeti filmek egyik kiforrott darabja. Némi történelmi beütés, az általános erkölcsi elvek tálalása mellett a bőven adagolt harci jelenetek adják a savát-borsát. Megtalálhatjuk a klasszikus mester–tanítvány felelősségteljes viszonyát, a méltatlan, de nagyravágyó növendéket, cselszövést és árulást, vagyis az ottani kalandfilmek főbb elemeit. A japán szamurájfilmek hongkongi stúdiókra gyakorolt hatása tagadhatatlan a ’60-as évek közepétől, itt is jól tetten érhető. Az összetett történetvezetés, az érzelmes elemek váltogatása a rámenős akciókkal, a bőven adagolt „paradicsomlé” mellett azonban sikerült megőrizni a jellegzetesen hongkongi fogásokat, mint például a kimunkált, balettszerű harci koreográfiát. A mellékalakok szintén az ottani mozik tipikus figurái. Okvetlenül megemlítendő, a távol-keleti harci mozik kedvelt alakjának, a vak harcművésznek pazar felvezetése. Bár Európában elsősorban Zatoichi révén lett ez a főhősi vonás közismert, arrafelé korántsem számít unikumnak ez a szerep. Wang Yu két rövidkarddal történő vívása pedig újdonságnak tekinthető. Szóval a film a harcművészeti vonulat reprezentatív darabjának mondható. A története európai szemmel sem rossz, mégis jellegzetesen helybeli. Az arrafelé kedvelt, eltúlzott képességek, amelyek a helybeli nézőknek természetesek, és a nagyság kifejezését jelentik, de mifelénk inkább parodisztikusnak tűnnek, ezúttal kordában lettek tartva. A rendkívüli képességekkel bíró főhősünk kellően gyarló és esendő marad, hogy szoríthassunk neki. A történet látványosan tálalt, többségében stúdióban forgatott, de pont ezért gazdag színvilágú. Bár az első 15-20 perc helyenként zavaró naivitásokat tartalmaz, később kifejezetten feljavul a forgatókönyv. Az akciójelenetek végig kimunkáltak és egyre keményebbek a film előrehaladtával, de nem maradnak ki a humoros pillanatok sem. A fiatal Wang Yu egyik legjobb kalandfilmje, amiben színészként és harcművészként egyaránt maradandót alkot.

- oldfan -

A Kardok kardja egyszerűen zseniális alkotás, valószínűleg a legjobb, ám mindenképp az egyik legjobb film, amelyben Jimmy Wang Yu (The One-Armed Swordsman), a milliódolláros karizmával megáldott egykori sztárszínész valaha is szerepelt.

A címbeli roppant nagy fontosságú kardért folyik a küzdelem, először a fizikális, majd pedig a pszichológiai hadviselés szabályai szerint, hogy az egész konfliktus végül egy Chang Cheh-i feledhetetlenül kegyetlen mészárszékben találjon levezetésre. Cheng Kang, Tony Ching Siu-Tung édesapja mesteri módon tárja elénk főhősének, a mester legkiválóbb tanítványának egyre nehezebb helyzetbe kerülését: (harcművészeti értelemben vett) bátyja lelepleződése után, aki a csodafegyver megöröklése végett csapott fel az idős, betegeskedő mester tanítványának, Lin Jen-shiau (Wang Yu) még nem is sejti, miféle döntéskényszerbe kerül hamarosan a rábízott feladat miatt. Linnek ugyanis a lelkére köti a mestere, hogy a jövendőbeli császárnak szánt, nemcsak szimbolikus hatalommal bíró kard illetéktelen kezekbe jutását mindenképp akadályozza meg, akár még a saját érdekeivel szembemenve is óvja meg, ha a helyzet úgy kívánja. És miért ne kívánná úgy: Lin feleségét (a gyönyörű Li Ching) a gazfickók elrabolják, akik természetesen zsarolni akarják, ám hősünk nem siethet asszonyának kiszabadítására, mint azt már kitalálhattátok, a nyakába vett felelősség nem hagyja. Azt sem könnyű elviselnie, hogy e döntése miatt saját családja és a környékbeliek mind gyávának tartják, hisz ilyen helyzetben a kor által előírt egyedüli férfihoz méltó reakció a bosszúval egybekötött leányszabadítás. Lin dilemmájához még az is nagyban hozzájárul, hogy ő kizárólag az apja megmentése miatt érzett hálából lett harcművész-palánta, ezen a téren nyista ambícióval rendelkezik: az egyszerű életre vágyó ifjút a körülmények kényszerítik a hős szerepébe, és ez nyilván további őrlődésre ad neki okot. Hogy ne járjam körbe teljesen a cselekményt, csak annyit mondok még, hogy a továbbiakban a sors egy mohácsi vész erejével gyalogol át áldozat-hősünk életútján, de tudjuk, hogy a hős ereje igazán a kilátástalanság (ennél a filmnél szó szerint is érthetitek) idején mutatkozik meg a leginkább.

Kíméletlen ez a film. Maga a helyzet, amelybe Lin kerül, már alapból nem túl irigylésre méltó, a fordulatok még kevésbé azok: a film nézése közben nem egyszer támad fel az emberben az igazságtalanság érzése. A főhős mélypontra kerülése egy brutális kimenetelű párbajban következik be, amely erőszakosságát tekintve még Chang Cheh korai korszakában készült filmjein is túltesz, már csak az addig a pontig ügyesen adagolt pszichológiai frusztráció hatása miatt is. Ezt a kegyetlenséget a végjátékban is sikerül hoznia a filmnek egy utolsó sorcsapás formájában, kár, hogy egy amolyan „na ne legyünk már ennyire szívtelenek” húzással némileg tompítanak ennek a kőkemény jobbegyenessel felérő fordulatnak az erején (amiről nem számolhatok be, mert baromi nagy spoiler). A filmet záró „egyedül a sokaság ellen”-típusú befejezés azért is rendkívül hatásos, mivel Linnek végre ekkor nyílik igazán alkalma egyenlítenie az addig be nem nyújtott számlákért, és mindezen igazságosztást olyan következetes módon viszi véghez, hogy henchman nem marad kivérezetlen. Wang Yu mellett az antagonista szerepét magára vállaló Tien Feng is dicséretet érdemel; karakteres színészi játékával nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy most így áradozhatok a filmről.

A kardok kardja a zsáner tagadhatatlan klasszikusa, a Shaw legsikerültebb wuxiái között a helye, és csak azért nem mondom, hogy a wuxiák wuxiája, mert olyanból, hál’ Istennek, bizony nem csak egy van. 

- Yakuza -

(A képek ezúttal a Hong Kong Cinemagic-ről származnak, nem saját „kivagdosás” eredményei.)

iMDB-s adatlap